„Íme, felmegyünk Jeruzsálembe…” (Mt 20,18)
Ferenc pápa nagyböjti üzenete
2021
Kedves Testvérek!
Amikor Jézus előre közli tanítványaival szenvedését, halálát és feltámadását, mely az Atya akaratának teljesítéseként fog megvalósulni, akkor küldetésének legmélyebb titkát tárja fel előttük, és meghívja őket, hogy ők is vegyenek részt ebben a küldetésben a világ üdvösségéért.
Nagyböjti utunkon, mely a húsvéti titok ünneplése felé halad, arra emlékezünk, aki „megalázta magát, és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). A megtérés ezen időszakában megújítjuk hitünket, merítünk a remény „élő vizéből”, és nyitott szívvel fogadjuk Isten szeretetét, aki mindannyiunkat testvérré formál Krisztusban. Húsvét éjjelén megújítjuk keresztségi ígéreteinket, hogy a Szentlélek működésének köszönhetően új emberré szülessünk. De ezt a nagyböjti utat, akárcsak a keresztény élet egész zarándokútját, már most a feltámadás fénye világítja be, hogy lelkesítse/serkentse mindazok érzéseit, viselkedését és döntéseit, akik Krisztust kívánják követni.
A böjt, az ima és az alamizsna Jézus tanítása szerint (vö. Mt 6,1–18) megtérésünk feltételei és kifejezőeszközei. A szegénység és az önmegtagadás útja (a böjt), a megsebzett emberre való odafigyelés és a róla való szeretetteljes gondoskodás (az alamizsna), és az Atyával folytatott gyermeki párbeszéd (az ima) lehetővé teszi az őszinte hit, az élő remény és a tevékeny szeretet megvalósulását.
1. A hit arra hív bennünket, hogy befogadjuk az Igazságot, és tanúságot tegyünk róla Isten és minden testvérünk előtt.
Ebben a nagyböjti időszakban a Krisztusban kinyilvánuló Igazság befogadása és megélése elsősorban azt jelenti, hogy megnyitjuk szívünket Isten igéje előtt, melyet az Egyház nemzedékről nemzedékre továbbad. Ez az Igazság nem az értelem szüleménye, mely néhány kiválasztott, kiváló vagy tekintélyes elmének van csak fenntartva, hanem olyan üzenet, amelyet megkapunk, és megérthetünk azon szív bölcsességének köszönhetően, amely nyitott Isten nagyságára, aki már azelőtt szeretett bennünket, mielőtt mi tudatára ébredtünk volna. Ez az Igazság maga Krisztus, aki azáltal, hogy teljesen magára vette emberségünket, – kihívást jelentő, de mindenki előtt nyitott Úttá – tette magát, mely elvezet az Élet teljességére.
Az lemondásként megélt böjt abban segíti azokat, akik azt szívük egyszerűségében vállalják, hogy újra felfedezzék Isten ajándékát, és megértsék az ő képére és hasonlatosságára való teremtettségünket, amely őbenne találja meg beteljesedését. Az önként vállalt szegénység megtapasztalásával az, aki böjtöl, szegénnyé lesz a szegények közt, és felhalmozza a kapott és megosztott szeretet kincseit. Ha a böjtöt ily módon fogjuk fel és éljük meg, az segít szeretni Istent és felebarátainkat, mivel – ahogy Aquinói Szent Tamás tanítja – a szeretet olyan mozgás, amely figyelmünket a másik felé irányítja, és őt önmagunkkal egynek tekinti (vö. Fratelli tutti [Mindnyájan testvérek] enciklika; FT, 93).
A nagyböjt arra szolgáló idő, hogy higgyünk, vagyis befogadjuk Istent az életünkbe, engedjük, hogy „lakást vegyen” nálunk (vö. Jn 14,23). A böjtölés azt jelenti, hogy megszabadítjuk életünket mindattól, ami azt megterheli – az igaz és hamis információk és a fogyasztási cikkek áradatától is –, hogy kitárjuk szívünk ajtaját az előtt, Aki egészen szegényen, mégis „kegyelemmel és igazsággal telve” (Jn 1,14) érkezik hozzánk: az Isten Fia az Üdvözítő előtt.
2. A remény mint „élő víz”, amely lehetővé teszi utunk folytatását
A szamariai asszony, akitől Jézus inni kér a kútnál, nem érti, amikor Jézus azt mondja, hogy „élő vizet” tudna neki adni (Jn 4,10). Először természetesen a vízre, mint anyagra gondol, Jézus ellenben a Szentlelket érti rajta, Akit bőségesen ad majd a húsvéti misztériumban, és Aki belénk önti a reményt, mely nem csal meg. Jézus már akkor beszél a reményről, amikor szenvedését és halálát meghirdetve azt mondja, hogy „harmadnapra feltámad” (Mt 20,19). Jézus arról a jövőről beszél, melyet az Atya irgalma tárt elénk. Jézussal és neki köszönhetően remélni azt jelenti, hogy hisszük: a történelem nem zárul le hibáinkkal, erőszakos és igazságtalan tetteinkkel, a Szeretetet keresztre feszítő bűnnel. Azt jelenti, hogy átszúrt Szívéből az Atya bocsánatát merítjük.
A mai, gondokkal teli időben, amikor minden törékenynek és bizonytalannak tűnik, provokációnak tűnhet reményről beszélni. A nagyböjt azonban épp arra szolgál, hogy reméljünk, hogy tekintetünket újra Isten türelme felé fordítsuk, aki továbbra is gondját viseli teremtésének, jóllehet mi gyakran rosszul bántunk vele (vö. Laudato si’ [Áldott légy] enciklika, 32–33; 43–44). Ez a remény a kiengesztelődésre irányul, melyre szenvedélyesen buzdít bennünket Szent Pál: „Engesztelődjetek ki Istennel” (2Kor 5,20). Azáltal, hogy a bűnbocsánat szentségében, amely megtérésünk útjának középpontjában áll, bocsánatot nyerünk, és mi is bocsánatot adókká válunk: mivel mi magunk is kaptuk, továbbadhatjuk azt másoknak, ha képesek vagyunk a figyelmes párbeszédre és felkaroljuk a megsebzett embereket. Isten megbocsátása – a mi szavainkon és tetteinken keresztül is – lehetővé teszi, hogy a testvériség húsvétját éljük meg.
A nagyböjt folyamán figyeljünk jobban arra, hogy „biztató szakkal szóljuk, melyek bátorítanak, erőt adnak, vigasztalnak, előrelendítenek, és ne olyan szavakkal, amelyek megaláznak, elszomorítanak, bosszantanak és semmibe vesznek” (FT, 223). Ahhoz, hogy reményt önthessünk másokba, néha elég egyszerűen „kedves embernek lenni, aki félreteszi saját gondjait és teendőit annak érdekében, hogy figyelmet szenteljen, mosolyt ajándékozzon, biztató szót szóljon, teret adjon a meghallgatásra az általános közöny közepette” (uo. 224).
Az elmélyedésben és a csendes imádságban inspirációként és belső fényként kapjuk a reményt, amely megvilágítja a küldetésünkkel kapcsolatos kihívásokat és döntéseket: íme, ezért olyan fontos, hogy elmélyülten imádkozzunk (vö. Mt 6,6), és találkozzunk – a rejtekben – a gyengédség Atyjával.
A nagyböjt reménnyel való megélése annak átérzését jelenti, hogy Jézus Krisztusban tanúi vagyunk az új korszaknak, amikor Isten „újjáteremt mindent” (vö. Jel 21,1–6). Azt jelenti, hogy megkapjuk Krisztus reményét, aki életét adja a kereszten, és akit Isten harmadnapra feltámaszt, és hogy „mindig készen állunk arra, hogy bárkinek megfeleljünk, aki a [bennünk élő] remény indoklását kéri [tőlünk]” (1Pét 3,15).
3. Hitünk és reményünk legtökéletesebb megnyilvánulása a szeretet, melyet Krisztus nyomdokain járva az emberekre való odafigyelésben és a velük való együttérzésben élünk meg.
A szeretet annak örül, amikor a másikat növekedni látja. Ezért szenved, ha a másik bajban van: ha magányos, beteg, hajléktalan, megvetett vagy szűkölködő… A szeretet a szív késztetése, mely kiszólít magunkból, és megteremti az osztozás és a közösségvállalás kötelékeit.
„A társadalmi szeretetből kiindulva előrehaladhatunk a szeretet civilizációja felé, amelyre mindannyian meghívottnak érezzük magunkat. Egyetemes dinamizmusával a szeretet új világot képes építeni, mert a szeretet nem egy meddő érzelem, hanem a legjobb módja annak, hogy hatékony utakat találjunk a fejlődéshez mindenki számára”(FT, 183).
A szeretet ajándék, amely értelmet ad életünknek, és amelynek köszönhetően a nélkülözőkre családtagként, barátként és testvérként tekinthetünk. A kevés, ha szeretettel megosztjuk, sosem fogy el, hanem az élet és a boldogság forrásává válik. Így történt a száreptai özvegyasszony lisztjével és olajával, aki hamuban sült lepénnyel kínálta Illés prófétát (vö. 1Kir 17,7–16); és a kenyerekkel, melyeket Jézus megáld, megtör és a tanítványoknak ad, hogy szétosszák a tömegnek (vö. Mk 6,30–44). Ugyanez történik a mi adományunkkal is, akár kicsi, akár nagy, amikor örömmel és egyszerűséggel adjuk.
A szeretet nagyböjtjének megélése azt jelenti, hogy gondját viseljük azoknak, akik a Covid-19 járvány miatt szenvednek, elhagyottnak érzik magukat vagy aggódnak. A jövő miatti nagy bizonytalanság idején, ha emlékezetünkbe idézzük, amit az Úr az ő Szolgájának mondott: „Ne félj, mert megváltottalak” (Iz 43,1), szeretetünkkel bizalmat közvetítünk és megéreztetjük velük, hogy Isten gyermekeiként szereti őket.
„Csak a szeretet által átformált, a másik ember méltóságát felismerő látásmóddal lehet a szegényeket mérhetetlen méltóságukban elismerni és megbecsülni, saját életstílusukban és kultúrájukban tiszteletben tartani, és így a társadalomba valóban integrálni” (FT, 187).
Kedves Testvérek! Életünk minden szakasza arra szolgáló idő, hogy higgyünk, reméljünk és szeressünk. Ez a felhívás, hogy a nagyböjtöt a megtérésnek, az imádságnak és javaink megosztásának útjaként éljük meg, segítsen bennünket abban, hogy közösségi és egyéni emlékezetünkben átgondoljuk az élő Krisztusból fakadó hitet, a Szentlélek ihlete által ébresztett reményt és a szeretetet, amelynek kimeríthetetlen forrása az Atya irgalmas szíve.
Mária, a Megváltó édesanyja, aki hűen áll a kereszt tövében és az Egyház szívében, támogasson bennünket szeretetteljes jelenlétével, és a feltámadott Úr áldása kísérjen bennünket a húsvét fénye felé vezető utunkon!
Kelt a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. november 11-én, Tours-i Szent Márton emléknapján.
Ferenc
* * * * *
Atyai szívvel (Patris corde) című új apostoli levelével hirdette
meg Ferenc pápa a
Szent József-évet,
amely 2021. december 8-ig tart.
Nem marad más hátra, mint könyörögni Szent Józseftől a kegyelmek kegyelmét:
megtérésünket. Hozzá intézzük imáinkat:
Üdvözlégy, a Megváltó őrzője,
és Szűz Mária jegyese.
Isten rád bízta Fiát;
Mária beléd vetette bizalmát;
Krisztus veled lett emberré.
Ó, áldott József, mutatkozz számunkra is atyának,
és vezess minket az élet útján.
Szerezz nekünk kegyelmet, irgalmat és bátorságot,
és védj meg minket minden gonosztól. Ámen.
* * * * *
A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE
AZ ELVÁNDORLÓK ÉS MENEKÜLTEK 106. VILÁGNAPJÁRA
2020. szeptember 27.
Menekülésre kényszerülve, miként Jézus
Befogadni, megvédeni, támogatni és integrálni a belső menekülteket
Az idei év elején a Szentszékhez akkreditált diplomáciai testület tagjaihoz intézett beszédemben a mai világ egyik kihívásának neveztem a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberek drámáját: „A konfliktushelyzetek és a humanitárius vészhelyzetek, amelyek hatását a klímaváltozás okozta elsivatagosodás is tovább erősíti, növeli az elűzöttek számát és különösen is sújtja azokat, akik már súlyos szegénységben élnek. Az ilyen csapások által sújtott országok közül soknak nincs megfelelő intézményrendszere, amely lehetővé tenné, hogy kielégítsék a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek szükségleteit (2020. január 9.).
Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma Elvándorlókkal és Úton levőkkel foglalkozó osztálya kiadta „A belső menekültek pasztorációjának irányelvei”-t (Vatikán, 2020. május 5.), egy olyan dokumentumot, amelynek e sajátos területen az Egyház lelkipásztori munkáját ösztönöznie és inspirálnia kell.
Ezen okok miatt úgy döntöttem, hogy ezt az üzenetet a belső menekültek – gyakran láthatatlanul zajló – drámájának szentelem, amelyet csak súlyosbított a COVID-19 világjárvány által kiváltott globális válság. A járvány okozta válság súlyossága, gyors mélyülése és földrajzi kiterjedtsége mellett sok más, akár több millió embert érintő humanitárius vészhelyzetet jelentéktelenebbnek láttunk, és az életmentéshez nélkülözhetetlen, sürgős nemzetközi kezdeményezések és segélyakciók a nemzeti politika napirendjén az utolsó helyre szorultak. De „ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.).
A 2020-as év tragikus eseményeinek fényében kiterjesztem a belső menekülteknek szentelt üzenet témáját mindazokra is, akik a koronavírus miatt a bizonytalanság, az elhagyatottság, a kirekesztés és az elutasítás áldozataivá váltak és válnak.
Abból a képből szeretnék kiindulni, amely XII. Pius pápa Exsul Familia (1952. augusztus 1.) apostoli konstitúciójának megírását motiválta. Az Egyiptomba való menekülés során a kisded Jézus szüleivel együtt átéli az elüldözöttek és a menekültek drámai helyzetét „amelyet a félelem, a bizonytalanság és a nélkülözés jellemez (vö. Mt 2,13–15.19–23). Sajnos napjainkban családok milliói találják magukat ugyanebben a szomorú valóságban. A televízió és a sajtó szinte minden nap hírt ad menekültekről, akik az éhezés, a háborúk és más súlyos veszélyek elől menekülnek, biztonságot és emberhez méltó életet keresve maguk és családjuk számára” (Úrangyala imádság, 2013. december 29.). Mindegyikükben jelen van az a Jézus, aki Heródes idejében menekülni kényszerült, hogy életét mentse. Arra vagyunk meghívva, hogy arcukban felismerjük az éhes, szomjas, ruhátlan, beteg, idegen és fogságban lévő Krisztus arcát, aki kérdőn tekint reánk (vö. Mt 25,31–46). Amikor felismerjük őt, mi magunk leszünk azok, akik köszönetet mondanak, hogy találkozhattak vele, szerethették őt és szolgálhattak neki.
Az elűzöttek lehetőséget adnak nekünk arra, hogy találkozzunk az Úrral, „még akkor is, ha a szemünknek nehezére esik felismerni őt: szakadt ruhában, piszkos lábakkal, eltorzult arccal, sebesült testtel, képtelenül arra, hogy a mi nyelvünkön szóljon” (Homília, 2019. február 15.). Meghívást kapunk, hogy erre a lelkipásztori kihívásra azzal a négy tettel válaszoljunk, amelyet a menekültek 2018-as világnapjára írt üzenetben tártam elétek: befogadni, védelmezni, előmozdítani és integrálni. Most szeretném ezt hat szópárral kiegészíteni, amelyek egészen konkrét és egymással ok-okozati összefüggésben álló cselekvéseket fejeznek ki.
Az embernek először ismernie kell, hogy megértsen. Az ismeret szükséges lépés a másik ember megértéséhez. Maga Jézus tanítja ezt az emmauszi tanítványokkal való találkozás során: „Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni” (Lk 24,15–16). Amikor az úton lévőkről és a menekültekről beszélünk, túl gyakran megrekedünk a számok szintjén. De itt nem számokról, hanem emberekről van szó! Amikor találkozunk velük, megismerjük őket. És ha megismerjük történetüket, akkor meg is fogjuk érteni őket. Például megértjük, hogy a bizonytalanság, amelyet a világjárvány következtében fájdalmasan tapasztaltunk, az elűzött emberek életének állandó velejárója.
Felebaráttá kell válni ahhoz, hogy szolgálhassunk. Ez nyilvánvalónak tűnik, de gyakran mégsem egyértelmű. „Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta” (Lk 10,33–34). A félelmek és az előítéletek – számtalan előítélet – arra késztetnek minket, hogy távolságot tartsunk másoktól, és gyakran megakadályoznak abban, hogy „felebaráttá váljunk” számukra és szeretettel szolgáljunk nekik. Másokhoz közeledni gyakran kockázatvállalást jelent, amint azt az elmúlt hónapokban sok orvos és ápoló példáján láthattuk. Ez a közelség, amely lehetővé teszi mások szolgálatát, meghaladja a kötelességteljesítés szintjét; ennek a legjobb példáját Jézus adta nekünk, amikor megmosta tanítványainak lábát: levetette ruháját, letérdelt és bepiszkolta a kezét (vö. Jn 13,1–15).
A megbékéléshez szükséges a meghallgatás. Ezt maga Isten tanítja nekünk, aki elküldte Fiát a világba, mert az emberiség sóhaját emberi fülekkel akarta hallani: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta [...], hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,16–17). A szeretet, amely kibékít és üdvözít, a meghallgatással kezdődik. A mai világban egyre több üzenetet kapunk, de a meghallgatás magatartása kiveszőben van. Valódi megbékélést azonban csak alázatos és figyelmes hallgatással érhetünk el. Utcáinkon 2020-ban hetekig csend uralkodott. Drámai és nyugtalanító csend volt, de lehetőséget adott arra, hogy meghalljuk a leggyengébbek hangját, az elűzöttek jajkiáltását éppúgy, mint súlyosan beteg bolygónkét. És ha meghallgatjuk őket, akkor lehetőségünk van megbékélni velük – felebarátainkkal, a számtalan kirekesztett emberrel, önmagunkkal és Istennel, aki soha nem fárad bele, hogy irgalmát kínálja nekünk.
A növekedéshez szükséges, hogy osztozzunk. Az osztozás volt az első keresztény közösség egyik alapvető sajátossága. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Isten nem akarta, hogy bolygónk erőforrásai csak kevesek javát szolgálják. Nem, ezt nem akarta az Úr! Meg kell tanulnunk megosztani javainkat, hogy együtt gyarapodjunk. Nem szabad senkit sem magára hagynunk. A világjárvány emlékeztetett rá, hogy mindannyian egy hajóban evezünk. Az, hogy valamennyien nagyon hasonló aggodalmakkal és félelmekkel szembesültünk, megint megmutatta, hogy egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat… ami elegendő lett ötezer embernek (vö. Jn 6,1–15)!
A segítségnyújtáshoz az kell, hogy a másikat is bevonjuk. Ezt tette Jézus is a szamariai asszonnyal (vö. Jn 4,1–30). Az evangéliumi leírás szerint az Úr közeledik felé, meghallgatja és a szívére beszél, azért, hogy elvezesse az igazsághoz és az Örömhír hirdetőjévé alakítsa: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?” (29. vers). Időnként lelkes segíteni akarásunkban figyelmen kívül hagyjuk embertársaink gazdag erőforrásait. Ha valóban támogatni akarjuk azokat az embereket, akiknek segítséget nyújtunk, be kell vonódniuk és őket kell a megváltás főszereplőivé tennünk. A világjárvány emlékeztetett a felelősség megosztásának fontosságára, illetve arra, hogy a válságot csak minden egyes ember közreműködésével tudjuk legyűrni, ideértve azokat is, akiket gyakran lebecsülnek. Bátorságot kell találnunk „olyan helyek felleléséhez, ahol mindannyian megérezhetik: meghívást nyertek; és amelyek lehetővé teszik a vendégszeretet, a testvéri érzület és a szolidaritás új formáinak a megélését” (Beszéd a Szent Péter téren, 2020. március 27.).
Az építéshez szükséges, hogy tudjunk együttműködni. Erre hívja Pál apostol a korinthusi közösséget: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban” (1Kor 1,10). Isten Országának építése minden keresztény közös feladata, és ezért meg kell tanulnunk együtt dolgozni anélkül, hogy féltékenység, viszály és megosztottság elválasztana minket egymástól. A jelen helyzetben azt is szükséges hangsúlyozni, hogy „ez az időszak nem az önzések ideje, mivel a kihívás, amely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között” (Urbi et Orbi húsvéti üzenet, 2020. április 12.) Annak érdekében, hogy megőrizzük közös otthonunkat és egyre inkább megfeleljünk Isten eredeti tervének, el kell köteleznünk magunkat a nemzetközi együttműködés, a globális szolidaritás és a helyi felelősségvállalás garantálása mellett, senkit sem hagyva magára.
Szent József példáján felbuzdulva, akinek Egyiptomba kellett menekülnie, hogy a kisded Jézust megmentse, a következő imával szeretném zárni az üzenetemet:
Atyánk, te Szent Józsefre bíztad a legdrágábbat, a kisded Jézust és édesanyját, hogy megvédje őket a gonoszok fenyegetéseitől és üldözésétől. Add, hogy megtapasztaljuk mi is az ő oltalmát és segítségét. Ő, aki átélte a szenvedést, hogy a hatalmasok gyűlölete miatt menekülnie kellett, vigasztalja és védelmezze azokat a testvéreinket, akik háború, szegénység és ínség miatt elhagyják szülőföldjüket és hazájukat, hogy menekültként útnak induljanak biztonságosabb helyek felé. Az ő közbenjárására adj nekik erőt a vándorláshoz, vigasztald őket bánatukban és bátorítsd minden bajukban.
Add meg mindazoknak, akik őket befogadják, az igazságos és bölcs apa szelídségét, aki Jézust mint a saját fiát szerette és Máriának egész életében támasza volt.
Ő, aki saját keze munkájával kereste meg kenyerét, vigyázzon azokra, akiket az élet mindentől megfosztott, hogy nyerjenek emberhez méltó munkát és békés otthont.
Ezt kérjük a Te Fiad, Jézus Krisztus által, akit Szent József Egyiptomba menekülve megmentett, és Szűz Mária közbenjárására, akit ő a Te akaratod szerint hűséges jegyesként szeretett. Ámen.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent János Bazilikában, 2020. május 13-án, a Fatimai Boldogságos Szűz Mária emléknapján.
Ferenc pápa
Ferenc pápa üzenetére a tömegtájékoztatás 54. világnapja alkalmából:
A tömegtájékoztatás világnapjának idei üzenetét az „elbeszélés” témájának szeretném szentelni, mert azt hiszem, hogy ha nem akarunk eltévedni, akkor olyannyira szükségünk van a jó történetek igazságára, akár a levegőre: olyan történetekre, amelyek építenek és nem rombolnak, történetekre, amelyek segítenek megtalálni a gyökereinket és meglelni az erőt ahhoz, hogy együtt előre tudjunk haladni. A minket körülvevő hangok és üzenetek zűrzavarában szükségünk van egy emberi történetre, amely nekünk és rólunk szól, és a bennünk lakozó szépségről beszél. Egy történetre, amely a világot és az eseményeket szelíden szemlélve képes értelmezi, ami elbeszéli, hogy mindnyájan egy élő szövet részei vagyunk, és ami megmutatja, hogy a szálak, amelyek összekötnek minket, milyen szorosan fonódnak össze.
1. Történeteket szőni
Az ember mesélő lény. Kiskorunk óta éhezünk a történetekre, éppúgy, ahogy a táplálékra. Legyen szó mesékről, regényekről, filmekről, dalokról vagy hírekről: a történetek befolyásolják az életünket, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában. Gyakran a bennük szereplő karakterek és történetek alapján döntünk arról, hogy mi a helyes és mi a rossz. A történetek formálnak minket, alakítják meggyőződésünket és viselkedésünket, segíthetnek megérteni és megfogalmazni, hogy kik is vagyunk.
Az ember nemcsak az egyetlen olyan élőlény, akinek ruházatra van szüksége, hogy sebezhetőségét eltakarja (vö. Ter 3,21), hanem az egyetlen, akinek elbeszélnie kell, hogy történetekbe kell „öltöznie”, hogy megőrizze életét. Nemcsak ruhákat szövünk, hanem történeteket is: emberi képesség az, hogy szöveteket és szövegeket szövünk. A történetek mindig közös „szövőszéken” születnek, és mindig olyan hősöket állítanak elénk, akik legyenek akár egészen hétköznapiak, egy álom után eredve nehéz helyzetekkel birkóznak meg és megküzdenek a gonosszal, mindvégig egy bátorságot adó erőtől hajtva: ez pedig a szeretet ereje. Elmerülve e történetekben hősies motivációkra találhatunk, amelyek minket is segítenek szembenézni az élet kihívásaival.
Az ember mesélő lény, mivel fejlődő lény, olyan, aki felfedezi magát a mindennapi élet szövetében és gazdagodást talál benne.
Elbeszélésünk azonban már a kezdetektől veszélyben forog, mivel a gonosz mindenütt meglapul a történelemben.
2. Nem minden történet jó
„Ha ebből eszel, akkor olyan leszel, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). A kígyó kísértése csomót köt a történelem szövetének szálaira, amit nehéz kibontani. „Ha ezt vagy azt megszerzed, akkor ez leszel, akkor el fogod érni…” – suttogja a fülünkbe még ma is, és ez az úgynevezett kizsákmányolási célú storytelling (elbeszélés). Hány és hány történet kábít minket, hiteti el velünk, hogy a boldogság érdekében egyre többet és többet kell fogyasztanunk és birtokolnunk. Már észre sem vesszük, hogy mennyire vágyunk a pletykákra és locsogásra, hogy mennyi erőszakot és hamisságot fogyasztunk. A kommunikáció szövőszékei gyakran nem konstruktív történeteket hoznak létre, amelyek összetartják a társadalmi kapcsolatokat és a kultúra szövetét, hanem pusztító és provokatív történeteket, amelyek az együttélés sérülékeny szálait elkoptatják és szétszakítják. Ellenőrizetlen információk gyűjtésével, a banális és manipuláló mondatok ismételgetésével, a gyűlöletbeszéd terjesztésével a többi embernek nem továbbszőjük a történetét, hanem megfosztjuk méltóságától.
Bár azok a történetek, amelyek ilyen céllal születtek vagy a hatalomgyakorlást szolgálják, rövid életűek, a jó történetek képesek leküzdeni a tér és az idő korlátait. Képesek évszázadok óta időszerűek lenni, mert táplálják az életet. Egy olyan korban, amikor a hamisítás művészete egyre kifinomultabb lesz és hihetetlen szintre jutott (deepfake), bölcsességre van szükségünk, hogy a gyönyörű, igaz és jó történeteket befogadjuk és elbeszéljük, és bátorságra, hogy a hamis és rosszindulatú történeteket elutasítsuk. Végül pedig türelemre és a megkülönböztetés képességére, hogy újra felfedezzük azokat a történeteket, amelyek segítenek, hogy ne veszítsük el a fonalat korunk zűrzavarában; a történeteket, amelyek újra napvilágra hozzák létezésünk igazságát – a mindennapi élet gyakran figyelmen kívül hagyott hősiességében is.
3. A történetek Története
A Szentírás a történetek Története. Hány és hány eseménnyel, néppel és emberrel találkozunk benne! A kezdetektől elénk tárja az egy Istent, aki teremtő és egyúttal elbeszélő is: kimondja Szavát és a dolgok létrejönnek (vö. Ter 1).
Szavával hívja létbe Isten a dolgokat, majd a teremtés csúcspontjaként megteremti a férfit és az asszonyt, mint szabad beszélgetőpartnereit, akik vele együtt alkotják tovább a történetet.
Az egyik zsoltárban a Teremtőhöz így szól a teremtmény: „Te alkottad belsőmet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved (…) létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem” (Zsolt 139,13–15). Nem születünk késznek – mindig „szőttnek” és „összekötöttnek” kell lennünk. Az életet arra kaptuk, hogy továbbszőjük azt a meglepő csodát, amik vagyunk.
Ebben az értelemben a Biblia Isten és az emberiség nagy szerelmi története, amelynek Jézus áll a középpontjában. Az ő történetében teljesedik be Isten szeretete az ember iránt és jut el ugyanakkor az ember szerelmi története az Istennel való beteljesedéshez. Tehát nemzedékről nemzedékre arra hivatott az ember, hogy elmesélje és emlékezetében rögzítse e történetek Történetének legfontosabb eseményeit, amelyek alkalmasak arra, hogy feltárják a történések értelmét.
Ennek az üzenetnek a címe a Kivonulás könyvéből származik, ez az az alapvető bibliai elbeszélés, amely leírja, hogy Isten miként avatkozott be népének történetébe. Amikor Izrael rabszolgává tett fiai Istenhez kiáltottak, meghallgatta őket és megemlékezett róluk: „Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Jóakaratúan tekintett le Izrael fiaira és felismerte” (Kiv 2,24–25). Istennek a szövetségről való megemlékezése a jelek és csodák által a rabságból való megszabaduláshoz vezet. És ezen a ponton Isten kinyilatkoztatja Mózesnek e jelek jelentését: „Elbeszélheted majd gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek (…) milyen csodákat vittem végbe közöttük, így megtudhatjátok, hogy én vagyok az Úr” (Kiv 10,2). A Kivonulás tapasztalata azt tanítja nekünk, hogy Isten felismerése mindenekelőtt úgy közvetíthető, ha az ember nemzedékről nemzedékre továbbmondja, Isten miként mutatta és mutatja meg jelenlétét. Az élet Istene az élet elbeszélése által közli magát.
Maga Jézus nem elvont beszédekben tanít Istenről, hanem példázatokban, rövid, a mindennapi életből vett elbeszélésekkel. Ezekben az élet történetté válik – majd a hallgató számára a történet életté válik: a történet behatol mindazok életébe, akik hallgatják és átalakítja őket.
Nem véletlen tehát, hogy az evangéliumok is történetek. Nemcsak tájékoztatnak Jézusról, hanem „át is alakítanak”,[1] Jézushoz hasonlóvá tesznek minket: az evangélium arra hívja az olvasót, hogy részesüljön Jézus hitében és ossza meg az Ő életét. János evangéliuma elmondja, ahogy a per excellence Elbeszélő – a Logosz, az örökkévaló Ige – elbeszéléssé lett: „az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Jn 1,18). Az „elbeszélés” kifejezést használtam, mert az eredeti exeghésato kifejezés lefordítható mind a „kinyilatkoztatni”, mind pedig az „elmondani” kifejezéssel. Isten személyesen „beleszőtte magát” emberségünkbe és ezzel új módszert tanított arra, hogy továbbszőjük történetünket.
4. Egy történet, amely megújul
Krisztus története nem a múlt öröksége, hanem a mi történetünk és még mindig aktuális. Ez megmutatja nekünk, hogy Isten annyira a szívén viseli az embert, a testünket, a történetünket, hogy maga is emberré, testté és történetté vált. És azt is elmondja, hogy nincsenek jelentéktelen, „kicsi” emberi történetek.
Mivel Isten történetté lett, bizonyos értelemben minden emberi történet isteni történet.
Az Atya minden egyes ember történetében felismeri Fiának a földre ereszkedését. Minden emberi történet megfoszthatatlan méltósággal rendelkezik. És ezért az emberiség megérdemli azokat a történeteket, amelyek megfelelnek szintjének, annak a szédítő és lenyűgöző magasságnak, amelyre Jézus minden embert meghívott.
„Meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok – jegyezte meg Szent Pál –, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3). A Szentlélek, Isten szeretete ír bennünk. És azáltal, hogy bennünk ír, megszilárdítja bennünk a jót és emlékeztet rá. A latin kifejezés: recordatio, vagyis emlékezés, azt jelenti: a szívben (latinul cor) hordozni, a szívbe írni. A Szentlélek ereje által minden történet, még a legelfelejtettebb is, még a leggörbébb vonalakon írtnak tűnő is inspirációt találhat mint az evangélium mellékleteként újjászületett remekmű. Mint Szent Ágoston Vallomásai. Mint Szent Ignác A zarándokja. Mint a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréztől az Egy lélek története. Mint Manzonitól A jegyesek vagy Dosztojevszkijtől A Karamazov testvérek. És mint számtalan más történet, amely csodálatos módon állította elénk Isten szabadságának az emberrel való találkozását.
Mindannyian ismerünk különféle történeteket, amelyek az evangélium illatát árasztják, és amelyek tanúságot tesznek az életet átalakító szeretetről. Ezek a történetek azt kívánják, hogy bármikor, bármilyen nyelven, bármilyen módon adjuk is tovább, beszéljük el és keltsük életre őket.
5. Egy történet, amely megújít minket
Minden nagy történetben benne van a saját történetünk is. Ha a Bibliát, a szentek történeteit, valamint azokat a szövegeket olvassuk, amelyek képesek voltak az emberek lelkét megvilágosítani és szépségét feltárni, akkor a Szentlélek szabadon írhat szívünkbe, megújítva bennünk annak emlékezetét, hogy kik vagyunk Isten szemében. Ha emlékszünk a szeretetre, amely megteremtett és megváltott minket, ha hagyjuk, hogy a szeretet behatoljon mindennapi történeteinkbe, ha irgalmat szövünk mindennapi életünk szövetébe, akkor valóban új fejezetet nyitunk az elbeszélésben. Akkor már nem a szomorúság és a bánat csapdájában vergődünk, nem vagyunk egy beteg, a szívet megbéklyózó emlékhez kötve. Ha megnyílunk mások előtt, megnyílunk magának az Elbeszélőnek is. Istennek elmondani a történetünket soha nem hiábavaló: még ha az események változatlanok maradnak is, a jelentésük és a nézőpontunk megváltozik. Az Úrnak magunkról beszélni azt jelenti, hogy elfogadjuk irgalmas és szerető perspektíváját saját magunk és mások számára is. Elmondhatjuk neki élményeinket, embereket és élethelyzeteket bízhatunk rá.
Istennel együtt újraszőhetjük az élet szövetét, kijavíthatjuk annak lyukait és szakadásait – mennyire szükségünk van erre mindnyájunknak!
Az Elbeszélő szemével – az Egyetlenével, aki teljes rálátással bír – ezután közeledhetünk a főszereplőkhöz: testvéreinkhez, akik mint mi is, szerepet játszanak napjaink történetében. Igen, a világ színpadán ugyanis senki sem statiszta, és mindenkinek a története nyitott a változás lehetőségére. Még ha a gonoszról kell is beszélnünk, megtanulhatjuk, hogy teret hagyjunk a megváltásnak, a gonoszság közepette is felismerhetjük a jó dinamikáját és teret adhatunk neki.
Nem a storytelling logikájának követéséről van tehát szó, és nem is arról, hogy magunkat reklámoznánk – ez nem más, mint emlékezés arra és őrzése annak, amik Isten szemében vagyunk; tanúságtétel arról, amit a Szentlélek a szívünkbe ír; kinyilvánítása mindenki számára annak, hogy történetük nagyszerű csodákat tartalmaz. Azért, hogy ezt meg tudjuk tenni, forduljunk egy asszonyhoz, akiméhében szőtte Krisztus emberi természetét, és aki – amint az evangélium tanúsítja – egybefont mindent, ami vele történt. Szűz Mária megőrzött mindent és szívében el-elgondolkodott rajta (vö. Lk 2,19). Kérjük az ő segítségét, aki megértette, hogyan lehet a szeretet gyengéd erejével kibogozni az élet csomóit.
Rómában, a Lateráni Keresztelő Szent János-főszékesegyházban, 2020. január 24-én, Szalézi Szent Ferenc emléknapján
Ferenc
Ó, Mária, Asszonyunk és Anyánk, Te az isteni Szó szövetét méhedben
alakítottad ki, és életeddel elbeszélted Isten csodálatos tetteit!
Hallgasd meg történetünket, őrizd meg a szívedben, és tedd magadévá
azokat az elbeszéléseket is, amelyeket senki sem akar hallani. Taníts
meg minket, hogy felismerjük a történelmet irányító helyes szálakat.
Tekints a csomók sokaságára, amelyekbe életünk belegabalyodik,
megbénítva emlékezetünket. Gyengéd kezed nyomán minden csomó
megoldódik. Lélek Asszonya, Bizalom Anyja, ösztönözz minket is. Segíts
minket, hogy a béke és a jövő történetét alakítsuk. És mutasd meg
nekünk az utat, hogy együtt járhassuk azokat.
* * * * *
A volt washingtoni nuncius érsek, Carlo Maria Viganò
Ferenc pápa elleni vádjaival kapcsolatosan álljon itt egy
idézet Szent Ferenctől
Szent Ferenc, Végrendeletében, csodálatos egyszerűséggel fogalmazza meg az Egyház hierarchiájával való kapcsolatát:
“Azután egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, kik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék. És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és szegényes papokkal találkoznék a világban, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni. És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők…” (6-9).
* * * * *
A pápa megrendítő imája nagypénteken: Jézus add meg nekünk a szégyen, a bűnbánat és remény kegyelmét
Március 30-án, nagypéntek estéjén a hagyományoknak megfelelően a pápa imája és áldása zárta a a Colosseumnál tartott keresztutat.
Urunk, Jézus, tekintetünkkel feléd fordulunk, szégyen, bűnbánat és remény tölt el minket.
Határtalan szeretetedet látva szégyen borít el minket, mert hagytuk, hogy egyedül szenvedj bűneinkért:
szégyen, mert elfutottunk a próbatétel elől, bár ezerszer is mondtuk neked: „Ha mindenki elhagy is, én nem hagylak el soha”;
szégyen, mert Barabást választottuk, és nem téged, a hatalmat, és nem téged, a látszatot, és nem téged, a pénzistent, és nem téged, a világiasságot, és nem az örökkévalóságot;
szégyen, mert szánkkal és szívünkkel kísértettünk téged, valahányszor próbatétel előtt álltunk, és azt mondtuk neked: „Ha te vagy a messiás, mentsd meg magad, s mi hinni fogunk!”;
szégyen, mert sokan, még szolgáid közül is néhányan, engedték, hogy félrevezesse őket a nagyravágyás és a hiú dicsőség, és így elveszítették méltóságukat és első szeretetüket;
szégyen, mert korosztályunk egy megosztott, háborúk szabdalta világot hagy a fiatalokra; olyan világot, amelyet elemészt az önzés, s ahol a fiatalok, a kicsinyek, a betegek, az idősek ki vannak rekesztve;
szégyen, mert már nem is szégyenkezünk;
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent szégyen kegyelmét!
Arcunkat bűnbánat is betölti, mely látva beszédes csöndedet irgalmasságodért esedezik:
bűnbánat, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy egyedül te tudsz megmenteni minket a rossztól, egyedül te tudsz kigyógyítani minket a gyűlölet, az önzés, a gőg, a mohóság, a bosszú, a kapzsiság, a bálványimádás leprájából, egyedül te tudsz úgy átölelni minket újra, hogy visszaadod gyermeki méltóságunkat, és örülsz annak, hogy visszatérünk az atyai házba, az életbe;
bűnbánat, mely abból forrásozik, hogy átérezzük kicsinységünket, semmiségünket, hiábavalóságunkat, és amely engedi, hogy a megtérésre hívó gyengéd s mégis erős szólításod megsimogasson minket;
Dávid bűnbánata, aki nyomorúsága mélyén benned találja meg újra egyetlen erejét;
bűnbánat, mely szégyenünkből születik, abból a bizonyosságból, hogy szívünk mindaddig nyugtalan marad, amíg meg nem talál téged, s benned teljességének és nyugalmának egyetlen forrását;
Péter bűnbánata, aki meglátva tekintetedet keservesen siratta, hogy megtagadott az emberek előtt.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent bűnbánat kegyelmét!
Mérhetetlen fenséged előtt állva elkeseredettségünk sötétjében fellobban a remény lángja, mert tudjuk, hogy irántunk érzett szereteted egyetlen mértéke az, hogy mértéktelenül szeretsz minket;
a remény, hogy üzeneted ma is sok embert és népet ösztönöz arra, hogy elhiggyék: egyedül a jó győzheti le a rosszat és a gonoszságot, egyedül a megbocsátás küzdheti le a dühöt és a bosszút, egyedül a testvéri ölelés oszlathatja el a másikkal szembeni ellenségeskedést és félelmet;
a remény, hogy áldozatod ma is árasztja az isteni szeretet jó illatát, s hogy ez a szeretet megsimogatja megannyi fiatal szívét, akik neked szentelik életüket, s a szeretet és az ingyenesség élő példáivá válnak ebben a nyereség és a könnyű kereset logikája által tönkretett világunkban;
a remény, hogy a sok misszionárius ma is kihívás elé állítja az emberiség elaltatott lelkiismeretét, életüket is kockára teszik, csak hogy szolgáljanak téged a szegényekben, az eldobottakban, a bevándorlókban, a láthatatlanokban, a kizsákmányoltakban, az éhezőkben és a bebörtönzöttekben;
a remény, hogy a te szent és bűnösökből álló Egyházad minden hitelrontó kísérlet ellenére ma is olyan fény, amely megvilágosít, bátorít, felemel, és tanúságot tesz az emberiség iránti végtelen szeretetedről, a másokért élt élet modellje, az üdvösség bárkája, a bizonyosság és igazság forrása;
a remény, hogy keresztedből – mely sok törvénytudó és képmutató kapzsiságának és hitványságának eredménye – a feltámadás fakadt, mely a sír sötétségét a napnyugtát nem ismerő vasárnap hajnali fényévé változtatja, és megtanít minket arra, hogy szereteted a mi reményük.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent remény kegyelmét!
Emberfia, segíts minket, hogy levetkőzzük a balodra feszített lator, a rövidlátók és a romlottak pökhendiségét, akik egy kizsákmányolható alakot, egy kritizálandó elítéltet, egy kinevethető vesztest láttak benned, egy újabb alkalmat arra, hogy a saját bűneiket másokra, sőt Istenre terheljék.
Emberfia, inkább azt kérjük, hogy a bűnbánó latorral tudjunk azonosulni, aki szégyenkező, bűnbánó és reménykedő szemmel nézett rád, aki a hit szemével meglátta látszólagos vereségedben az isteni győzelmet, s így térdre hullott irgalmasságod előtt, és tisztesen elrabolta a paradicsomot! Ámen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
* * * * *
Ferenc pápa nagyböjti üzenete – 2018.
Kedves Testvérek!
Ismét közelít felénk az Úr húsvétja! Hogy felkészüljünk rá, az Isteni Gondviselés a nagyböjtöt adja nekünk „megtérésünk szentségi jeleként” („évenként visszatérő gyakorlatai által”), amely jelzi és meg is valósítja a lehetőséget, hogy teljes szívvel, teljes életünkkel visszatérjünk az Úrhoz.
Ebben az évben is ezen üzenettel szeretnék segíteni az egész Egyháznak, hogy örömben és igazságban élje meg ezt a kegyelmi időt. Az ihletet ehhez Jézus szavaiból merítem, ahogyan Máté evangéliumában olvasható: „A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet” (24,12).
Ezt a mondatot ott találjuk, amikor Jézus a végidőkről beszél, Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén, éppen ott, ahol kezdetét veszi majd az Úr kínszenvedése. A tanítványok kérdésére válaszolva Jézus leírja a nagy összeomlást és azt a helyzetet, amelyben a hívők közössége találhatja magát. A fájó események közepette hamis próféták fognak sokakat félrevezetni, s ez azzal fenyeget, hogy kialszik a szívekben a szeretet, amely szeretet az evangélium lényege.
A hamis próféták
Hallgassuk meg ezt a részt és tegyük fel a kérdést: milyen formákat öltenek a hamis próféták?
Olyanok, mint a „kígyóbűvölők”, vagyis kihasználják az emberi érzelmeket, hogy rabszolgájukká tegyék és oda vigyék őket, ahova csak akarják. Isten hány és hány gyermekét bűvölik el a pillanatnyi gyönyörök csábításai, amit boldogságnak hisznek! Hány férfi és nő él a pénz illúziójának varázsában, amely valójában a haszon vagy az aljas érdekek rabszolgáivá teszi őket! Hányan vannak, akik azt hiszik: elég, ha csak maguknak élnek, azután a magány áldozataivá válnak!
Azok a „sarlatánok” is hamis próféták, akik egyszerű és azonnali megoldásokat kínálnak a szenvedésekre, olyan gyógyírt, ami azonban teljesen hatástalannak bizonyul. Hány és hány fiatalnak kínálják hamis megoldásként a kábítószert, az „egyszer használatos” kapcsolatokat, a könnyű, de becstelen pénzszerzést! Hányan vannak, akiket hálójába vont a teljesen virtuális élet, ahol a kapcsolatok könnyűnek és gyorsnak tűnnek, hogy azután drámaian bebizonyosodjon: nincsen semmi értelmük. Ezek a csalók, akik értéktelen dolgokat kínálnak, elveszik cserébe azt, ami sokkal értékesebb: a méltóságot, a szabadságot és a szeretetre való képességet. A hiúság csapdája ez, amikor a páva szerepét játsszuk, azután nevetségessé válunk, s onnan nem lehet visszafordulni. Nem kell ezen csodálkozni: az ördög, aki „hazug és a hazugság atyja” (Jn 8,44) mindig jóként mutatja be a rosszat és igazként a hamisat, hogy összezavarja az ember szívét. Mindnyájunk számára feladat ezért szívünkben megvizsgálni, nem fenyegetnek-e ezeknek a hamis prófétáknak a hazugságai. Meg kell tanulnunk, hogy ne álljunk meg az azonnali, felszínes szinten, hanem ismerjük fel, mi hagy bennünk jó és tartós nyomot, mivel Istentől jön és valóban a javunkra szolgál.
A hideg szív
Dante Alighieri úgy írja le a poklot, hogy a közepén derékig jégbe van fagyva a sátán, aki az elfojtott szeretet dermesztő légkörében él. Tegyük fel tehát a kérdéseket: Hogyan hűlhet ki bennünk a szeretet? Mik a jelei annak, hogy kialudni készül bennünk a lángja?
Ami elfojtja a szeretetet, az elsősorban a pénz iránti mohó vágy, „minden baj gyökere” (1Tim 6,10). Ezt követi az Isten elutasítása, amivel együtt jár a tőle jövő vigasz elhárítása is, amikor inkább a reménytelenséget választjuk, semmint Igéjének és szentségeinek vigasztalását. Mindez erőszakká válik azokkal szemben, akikre úgy tekintünk, mint fenyegetésre a magunk „bizonyosságai” szempontjából: a meg nem született gyerekekkel, az idős, beteg emberekkel, az átutazó vendéggel, az idegennel szemben, de azzal a felebarátunkkal szemben is, aki nem felel meg az elvárásainknak.
A teremtett világ is csendben tanúskodik a szeretet eme kihűléséről: a földet megmérgezte az ember a gondatlanul, odafigyelés nélkül elhajigált szeméttel; a tengereknek, amelyek sajnos szintén szennyezettek, a kényszerű migráció számos hajótöröttjének maradványait is el kell fedniük; az egeket, amelyek Isten terve szerint az ő dicsőségét éneklik, olyan gépek „szántják”, amelyekből halált hozó eszközök hullnak alá.
Közösségeinkben is egyre inkább kihűl a szeretet. Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításomban igyekeztem leírni e szeretet hiányának legnyilvánvalóbb jeleit. Ezek: az önző lustaság, a terméketlen pesszimizmus, az elszigetelődés és a folytonos testvérháborúk kísértése, a világias gondolkodás, ami arra vezet, hogy csak a látszattal foglalkozzunk, és így lehűtsük a küldetésünk hevét.
Mit tegyünk?
Ha meglátjuk magunkban és magunk körül a most leírt jeleket, akkor ezekre az Egyház, édesanyánk és tanítónk, az igazság olykor keserű gyógyszerével együtt felkínálja számunkra a mostani nagyböjti időszakban az imádság, az alamizsnálkodás és a böjt édes segítségét.
Ha több időt szánunk az imádságra, lehetőséget adunk a szívünknek, hogy felfedezze azokat a titkos hazugságokat, amelyekkel önmagunkat csapjuk be, hogy végre Istennél keressünk vigaszt. Ő a mi Atyánk, aki az életet akarja számunkra.
Az alamizsnálkodás gyakorlása által megszabadulhatunk a kapzsiságtól és felfedezhetjük, hogy a másik ember a testvérünk: amim van, soha nem teljesen az enyém. Mennyire szeretném, hogy az adakozás valódi életstílussá váljék mindenkiben! Bárcsak követnénk keresztényekként az apostolok példáját, és meglátnánk a másokkal való osztozás lehetőségében az Egyházban megélt közösség kézzelfogható tanúságtételét. Ennek kapcsán felidézem Szent Pál felszólítását, amikor a korintusi hívekhez fordult a jeruzsálemi közösségnek szánt pénzgyűjtés ügyében: „ …mert javatokra válik” (2Kor 8,10). Ez különösen is igaz nagyböjtre, amikor számos szervezet tart gyűjtést nehéz helyzetben lévő egyházaknak és népeknek. Bárcsak mindennapi kapcsolatainkban is, minden olyan testvérünkkel szemben, aki segítséget kér, arra gondolnánk, hogy ez egy felhívás a Gondviselés részéről. Minden adakozás alkalom számunkra, hogy részt vegyünk abban, ahogyan Isten gondját viseli gyermekeinek. Ha ma engem használ fel arra, hogy segítsen egy testvéremen, hogyne gondoskodna az én szükségemről is legközelebb ő, akit senki nem múlhat felül nagylelkűségben?
Végül a böjt elveszi az erőt az erőszakból, lefegyverez minket, jelentős alkalmat szolgáltat rá, hogy lélekben növekedjünk. Egyrészt lehetőségünk nyílik rá, hogy megértsük: mit tapasztalnak azok, akiknek a legszükségesebb dolgok is hiányoznak és ismerik a napi éhezés gyötrelmeit, másrészt kifejezésre juttatja lelkünk állapotát, amely Isten jóságára éhezik és Isten életére szomjazik. A böjt felráz, figyelmesebbé tesz minket Isten és a felebarátaink iránt, felkelti akaratunkat, hogy engedelmeskedjünk Istennek, aki egyedül képes betölteni éhségünket.
Szeretném, ha a hangom eljutna a Katolikus Egyházon kívülre is, ha eljutna mindannyiótokhoz, jó szándékú férfiak és nők, akik nyitottak vagytok Istent meghallgatni. Ha benneteket is szomorúsággal tölt el a világon eluralkodó igazságtalanság, ha benneteket is aggaszt az a fagyos levegő, amely megbénítja a szíveket és a tetteket, ha úgy látjátok, hogy megfogyatkozott a közös emberség értelme, akkor csatlakozzatok hozzánk, hogy együtt szólítsuk Istent, együtt böjtöljünk és együtt adakozzunk testvéreink megsegítésére!
Húsvét tüze
Főként az Egyház tagjait hívom, hogy lendülettel vágjanak neki a nagyböjt útjának, és támaszkodjanak az alamizsnára, a böjtre és az imára. Ha olykor úgy tűnik is, hogy sok szívben kialszik a szeretet, soha nem huny ki Isten szívében! Ő mindig nyújt számunkra új alkalmakat, hogy újra elkezdhessünk szeretni.
Kiváló alkalom lesz idén is erre a „24 óra az Úrért” kezdeményezés, amely arra hív bennünket, hogy a kiengesztelődés szentségét a szentségimádás keretében ünnepeljük meg. 2018-ban ez március 9-ére, péntekre és március 10-ére, szombatra esik, a 130. zsoltár 4. verséből merítve ihletet: „nálad bocsánatot nyer a vétek”. Minden egyházmegyében legalább egy templom nyitva fog maradni 24 órára folyamatosan, hogy alkalmat nyújtson a szentségimádásra és a szentségi gyónásra.
Húsvét éjszakáján újra átéljük majd a húsvéti gyertya meggyújtásának nagy hatású szertartását: az „új tűzből” vett fény lassanként el fogja űzni a sötétséget és megvilágítja majd a liturgián részt vevő közösséget. „A dicsőségesen feltámadt Krisztus világossága oszlassa szét szívünk és elménk homályát”, hogy mindnyájan újra átélhessük az emmauszi tanítványok tapasztalatát: meghallgassuk az Úr szavát és magunkhoz vegyük az Eucharisztia Kenyerét, s akkor a szívünkben újra fellángol a hit, a remény és a szeretet.
Megáldalak benneteket és imádkozom értetek. Ne feledkezzetek meg róla, hogy imádkozzatok értem.
Vatikán, 2017. november 1., mindenszentek ünnepén
FERENC
Ferenc pápa
* * * * *
Ferenc pápa Twitter üzeneteiből:
2018. február:
Isten Gondviselése minden évben felajánlja nekünk a nagyböjtöt: a lehetőséget, hogy visszatérjünk Istenhez teljes szívünkből és egész életünkkel.