A Hit éve lezárása Budapesten
Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében a Hit éve november 17-én, vasárnap zárul le. Erdő Péter bíboros délelőtt 10 órai kezdettel szentmisét mutat be a Szent István bazilikában.
A Hit éve alkalmából megjelenő körleveleket, püspöki üzeneteket, egyéb információkat tesszük itt közzé:
1. A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele
2. Cserháti Ferenc a külföldi magyarokért felelős segédpüspök úr gondolatai
3. Az Osztrák Püspökkar gondolatai
1. Körlevél a „Hit éve” megnyitójára
Kedves Testvérek!
Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).
Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).
A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben.
A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: „Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében”. A világ összes Püspöki Konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „Ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.
Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a Hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által. Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani.
A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „…tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20).
A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból).
A Hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is.
Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát, és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is.
Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk, ’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen.
Budapest, 2012. október 8. a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
2. Cserháti Ferenc a külföldi magyarokért felelős segédpüspök úr gondolatai
Erősítsük meg hitünket
2012. december 3., hétfő 09:53
Cserháti Ferenc, az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspöke hetedik alkalommal írt körlevelet a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz. Az alábbiakban ezt az adventi buzdítást közöljük.
Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!
Ezt a körlevelet azért írom, mert nyomatékosan rá szeretnék mutatni egy globális, minden keresztényt érintő, nagyon fontos, sürgető feladatra, amelynek kötelezettsége alól külföldön sem vonhatjuk ki magunkat. Az igaz, jó és szép értékek új felfedezéséről és továbbadásáról van itt szó, mindenek előtt az Isten, a Szeretet, a teljes élet megismeréséről és megismertetéséről, a társadalmi és kulturális együttélés, a gazdasági fellendülés biztos alapjairól. A hit értékeinek korszerű átgondolása és továbbadása, az új evangelizáció, fontos és sürgető feladat, nem csak azért, mert ez kereszténységünkkel együtt járó hivatás, hanem azért is, mert napjainkban még a keresztények közül is sokan úgy élnek, mintha Isten nem lenne, nem ismerik sem Istent, sem “Isten titokzatos, rejtett bölcsességét”, hiszen ha ismernék követnék is Őt (vö. 1 Kor 2,8), és nem keresnék a szívünkbe oltott transzcendens vágyak kielégítését mindenféle babonákban, pótvallásokban vagy zűrzavaros eszmei áramlatokban, amelyek gyakran veszélybe sodorják az egyének, egész közösségek és társadalmak életét.
Az új evangelizáció célja a keresztény hit korszerű megvilágítása, megszilárdítása és tovább-adása: Krisztusnak, a világ világosságának, az élő vizek forrásának, az élet kenyerének megismerése, megismertetése és megszerettetése. Ennek érdekében, XVI. Benedek pápa nemrég megnyitotta Rómában a Hit Évét, amely világszerte egy új késztetés arra, hogy Krisztussal együtt útra keljünk és kivonuljunk a bennünket körülvevő pusztaságból az élet helyére, az Istennel való életre, hiszen Ő, aki az út, az igazság és az élet, fakaszt életet, mégpedig teljes életet. Arra késztet, hogy keressük az isteni bölcsességet és tanuljunk meg újra Isten útján járni, és így valóban emberhez méltóan és békében élhessünk, a próféta intelme szerint: „Tanuld meg, hogy hol az okosság, hol az erő, hol az értelem – hogy azt is megtanuld: hol van a hosszú élet és a jólét, hol a ragyogó szem és a béke” (Bar 3, 12-14)?
Ez a világméretű mozgósítás a keresztény hit elmélyítésére és továbbadására elsősorban a hívők közösségének szól, azoknak, akik rendszeresen imádkoznak, hallgatják az Isten Igéjét, részt vesznek a vasárnapi szentmiséken, áldoznak és a többi szentségekhez is járulnak, és kiveszik részüket az egyház rendes működésének életéből, mert az egyháznak ez a szabályos élettevékenysége tulajdonképpen már maga a tágabb értelemben vett evangelizáció. Ezért a Szentlélek segítségével, ennek a természetes vallásgyakorlatnak, normális evangelizációnak, most még intenzívebbé kell válnia. “Magunkévá kell tehát tenni az első keresztény közösségek apostoli lendületét. Bár kicsik és védtelenek voltak, a hirdetéssel és a tanúságtétellel el tudták terjeszteni az evangéliumot az akkor ismert világ minden részén” (XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra 2012). Mivel Jézus Krisztus örök igazsága mindig új és minden újnak a forrása, új módszereket és új kifejezési formákat is keresnünk kell annak érdekében, hogy Isten üdvözítő örömhirével megérinthessük kortársaink szívét. A szentéletű emberek és a vértanúk erős, buzgó és kitartó hitével aztán még inkább új lendületet adhatunk a körünkben működő különböző egyházi csoportoknak, elevenné és hatékonnyá tehetjük a hagyomás strukturákat. Ha elfogadjuk a Szent Lélek irányítását, akkor érzékenyek leszünk azok iránt is, akik meg vannak ugyan keresztelve, de eltávolodtak az egyháztól és a keresztény élettől. Vonzó, személyes, hiteles keresztény magatartásunkkal megszerettethetjük a keresztény hit szépségét, a Jézus Krisztusssal való személyes találkozás örömét az egyházban, a hívők közösségében (Vö. Bischofssynode XIII, Die neue Evangelisierung, Instrumentum laboris, Vatikanstadt 2012, V) és elősegíthetjük az új evangelizáció sikerét környezetünkben.
Napjainkban azt mondogatják, hogy meggyengült az emberek hallása, de megerősödött a látása: nem hallani, ők látni akarnak! Látni akarják, hogy valóban hisszük is azt, amit hirdetünk. Látni akarják, hogy nem csak hirdetjük az Isten Szavát, hanem aszerint is élünk, és így hiteles keresztény magatartásunkkal tanúsítjuk: a mai, modern körülmények között is lehet élni a Názáreti Jézus tanítása szerint. Az egyház szemében a legelső evangelizációs eszköz híveinek őszintén keresztény élete, szoros egységben Istennel, akire teljesen ráhagyatkoznak; másokat szolgáló, áldozatos magatartásuk. (…) A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is” – emlékeztet VI. Pál pápa (EN 41), majd így buzdít: „Azt várja el tőlünk a világ, hogy legyen egyszerű az életünk, legyünk imádságosak, szeressük embertársainkat, főleg a kicsinyeket és szegényeket. Engedelmességet és alázatot akar látni, lemondást és áldozatkészséget. Csak a keresztény életszentségnek e jelei nyithatják meg az utat szavainknak a mai ember szívéhez, nélkülük szavunk üres és eredménytelen lesz” (EN 76).
A külföldön élő magyar testvérek és közösségek számára, túl a hitbeli meggyőződésen, egyenesen létfontosságú kérdés is, hogy mennyire tudják tovább adni a szülőföldről hozott krisztusi hitet, magyar őseink szent örökségét, amelyért eleink mindig kiálltak, küzdöttek, sőt nem egyszer vérüket ontották és életüket is feláldozták történelmünk során, csakhogy ezt a szent örökséget megőrizhessék és ránk hagyhassák. Nekünk külföldön sincs jogunk ahhoz, hogy megvonjuk gyermekeinktől és unokáinktól ezt az ősi családi örökséget, a ránk hagyott krisztusi hitet, mert mindenkinek, beleértve külföldön született utódainknak is, joga van ahhoz, hogy megismerje Isten üdvözítő örömhirét Jézus Krisztusban. Ezért nagyon fontos és elengedhetetlenül szükséges, hogy a szülők, testvérek, rokonok, jó barátok és ismerősök, az oktatókkal és csoportvezetőkkel együtt, valamennyien hithirdetők is legyenek, szívükön viseljék szent hitünk és magyar örökségünk ápolását és továbbadását. De hát gyermekeink és unokáink hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs aki hirdesse nekik (Vö. Róm 10, 14)?
Ezért vegyük elő bátran, olvassuk és tanulányozzuk külföldön is a Bibliát, a katekizmust, a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait, tanuljuk és tanítsuk meg kívülről is a legfontosabb imákat: a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, a Tízparancsot, a hét szentséget, a szentmise részeit és énekeit, amint ezt őseink is tették és ennek hasznát látták. Sajátos körülményeink között is keressük a hit megközelítésének és továbbadásának korszerű formáit. A korábban létrejött csoportokba, egyesületekbe, körökbe vonjuk be a fiatalokat is, segítsük és támogassuk őket és soha se zárkózzunk el új és nemes kezdeményezéseik elől, mint ahogyan már erre is találunk szép példákat világszerte. A külföldi magyar közösségeknek akkor van jövője, ha a magyar unió erősítése mellett, hitünk ápolását, megerősítését, továbbadását éppugy felvállaljuk és szolgájuk.
Azt is jól tudom, hogy olyan kulturákban élünk, ahol igen sokan nem ismerik fel magukban a hit ajándékát, de becsülettel keresik saját létük és a világ végső értelmét és igazságát. +Ez a keresés hiteles előjátéka lehet a hitnek” állapítja meg a Szentatya, “mert az embereket az Isten misztériumához vezető úton mozgatja. Az emberi értelembe ugyanis bele van írva az igény, arra, ami érték és ami megmarad örökre. Ez az igény mely kitörölhetetlenül bele van írva az ember szívébe állandó késztetés, hogy megtalálja azt, akit nem keresnénk, ha Ő maga nem indult volna el, hogy találkozzon velünk. A hit éppen erre a találkozásra hív, nyit meg teljesen bennünket” (XVI. Benedek, Porta fidei, 10). Mindez bátorítson minket arra, hogy tudatosan, szívesen és főleg sok szeretettel közeledjünk minden honfitársunk felé, beleértve azokat is, akik még nem ismerték meg Krisztust, vagy nem éppen olyan hagyományos keresztény nevelésben részesültek, mint talán többen közülünk, esetleg másként gondolkodnak és viselkednek, mint ahogyan ezt várnánk, de őszintén keresik, ami “érték és megmarad örökre”. Ez hozzásegít minket ahhoz, hogy külföldön is megerősítsük a sokak által áhított magyar egységet.
A Hit Éve, a katolikus hit továbbadásának, az új evangelizációnak az esztendeje, legyen bátorítás számunkra, hogy újra felkeltsük és megszilárdítsuk elkötelezettségünket a krisztusi hit és örömhir szolgálatában. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy “a hit ajándék, amelyet azért kaptuk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítani vele az egész házat” (XVI. Benedek pápa üzenete a missziós világnapra 2012).
Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar Testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Budapest, 2012. december 2., Advent első vasárnapján.
Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapest
3. Az Osztrák Püspöki Kar gondolatai
Krisztusban kedves Testvérek!
Ezt a levelet a „Hit évének” kezdete alkalmából írjuk Önöknek, melyet XVI. Benedek pápa a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának ötvenedik évfordulója alkalmából hirdetett meg. Ez az év meghívás arra, hogy felélénkítsük és elmélyítsük keresztény hitünket. Ennek a hitnek a lelke a keresztény szeretet: az Isten és az emberek iránti szeretet. „Hiszek neked, hiszek benned” – ez a legtöbb, amit mi, emberek egymásnak mondhatunk. És ez a kijelentés kiteljesedik, ha még azt is hozzátesszük, legalább gondolatban, hogy „szeretlek”. Rendkívül mélyen érvényes ez mind az Istenhez fűződő kapcsolatunkra, úgy egyes keresztényként, mint az egyház egészeként.
A hit legékesebb bizonyítéka az öröm, amelyet általa nyerünk. Péter apostol első levelében így ír a hitre vonatkozóan: „… örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, 7hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre. 8Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, 9mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét” (1Pét 1,6-9).
Milyen szép lenne, ha mi, ennek az országnak katolikus keresztényei, azt mondhatnánk: Ezek a szavak érvényesek ránk! Igen, vannak pillanatok, amikor „kimondhatatlan öröm” részesei lehetünk, ami a megélt hit ajándéka. Ezek „értékesebbek az aranynál”, mert megerősítik bennünk azt a bizonyosságot, hogy a hitben helyes úton járunk. És azt bizonyítják mások számára, hogy a hit Jézus Krisztusban hit és az iránta való szeretet teljes értelmet adnak az életnek.
Vannak azonban „különféle megpróbáltatások”, amelyektől szenvednünk kell: személyes, családi, munkahelyi, közösségi és egyházi nehézségek. Ezek próbára tehetik a hitből fakadó örömünket, megfoszthatják azt a lendületétől, tompíthatják a fényét. Ma sok szó esik a válságról, az euroválságtól kezdve az egyház válságáig, a házasság és a kapcsolatok válságától a hit válságáig: „Ezáltal kell hitetek beigazolódjon” – mondja Péter 1. levele (vö. 1 Pt. 1,7).
Azért, hogy meg tudjuk óvni, be tudjuk bizonyítani, meg tudjuk újítani és örömben tudjuk megélni hitünket, szólunk Hozzátok a „Hit évének” kapcsán ebben a pásztorlevélben, melyet Szentatyánk, XVI. Benedek pápa ez év október 11-től 2013. nov. 24-ig, Krisztus Király vasárnapjáig hirdetett meg. Alkalom erre a II. Vatikáni Zsinat 1962. október 11-i megnyitásának 50. évfordulója, és 20. évfordulója annak, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusát (KEK) nyilvánosságra hozták, amelyet boldog II. János Pál pápa 1992. október 11-én hirdetett ki, hogy „minden hívőnek megmutassa a hit erejét és szépségét” [1].
Tehát a „Hit évének” lényege a hit erejének és szépségének megélése. Sikerült-e vajon a nagy zsinatnak ezt a „világot” és minket, magunkat, hívőket bemutatnia? Hogyan telt ez az ötven év a zsinat kezdete óta? Hogyan éltük meg mi, hívők, ezt az időszakot? Ebben a fél évszázadban sok minden megváltozott, a világban éppúgy, mint az egyházban.
A fiatalabb generáció számára, beleértve minket, püspököket is, a zsinat már történelem. Csak az idősebbeknek vannak közvetlen emlékei az egykori „utazás előtti izgalomról”, ami akkoriban, a zsinat megkezdése előtt uralkodott. A „zsinat generációjából” sokan sajnálják, hogy – úgy érzik – a fellendülés elmaradt, a sokat ígérő kezdeményezések később megtorpantak. A zsinat utáni fejlődés értelmezése a mai napig vitatott. Felemelkedés vagy hanyatlás történt? És mi akadályozta a fejlődést, mi okozta a hanyatlást? Vagy vannak a zsinatnak olyan üzenetei, amelyekről keveset hallottunk, mint például az, hogy mindannyian szentségre vagyunk hivatva?
Az értelmezésbeli konfliktusok, a különböző egyházi irányzatok és áramlatok közötti feszültségek/nézeteltérések az utóbbi ötven évben újra és újra a szakadás szélére sodortak, ám a Katolikus Egyház benső egysége kiállta a szakítópróbát. Ilyen az a kép, amelyet a Katolikus Egyház a zsinat utáni időben a világnak felkínált, gyakran nem túl vonzó, s távolról sem olyan, amilyet a zsinat mint az egyházról alkotott víziót a mai világnak meg akart mutatni. Minthogy olyan korban élünk, amelyre a média nyomja rá bélyegét, még nehezíti helyzetünket, hogy a média nagyítólencséje alatt minden egyházon belüli konfliktus még sokkal nagyobb hangsúlyt kap. A visszaélési botrányok kifejezik, hogy megrendült az egyházba vetett bizalom.
Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy hazánkban az életmód gyökeresen megváltozott. Sokak soha nem látott jóléte, a fogyasztói társadalom a maga kísérő jelenségeivel a hitgyakorlatra is kihat hazánkban. Gyakran még nem találjuk a módját, hogy hogyan reagáljunk helyesen ebben az új helyzetben. Kit lep meg, hogy társadalmunkban gyakran rezignáció és frusztráció uralkodik, hogy sokan elhagyják az egyházat, és hogy hazánkban ez a tradicionális többségi egyházból való többnyire csendes kivonulás csaknem szakadatlanul tart? Így aztán némelyek aggódva teszik föl a kérdés: Mi lesz a Katolikus Egyházzal Ausztriában, ha egyszer majd a zsinat 100 éves jubileumára gondolunk?
1. „Ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Iz. 7,9)
Egyházközösségünk szorongatott helyzetére csak egy választ látunk: a hitet! „„Hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek, aki ugyanis az Isten elé járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza azt, aki Őt keresi” (Zsid 11,6). A hit a keresztény élet szíve. Először is „az ember személyes kötődése Istenhez” (KEK 150), a szívek bizalma. A hit azt jelenti, hogy értelmünkkel és akaratunkkal elfogadjuk Istent, az Ő terveit, útjait, akaratát, és azt, amit Jézus Krisztusban feltárt számunkra. Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy a hit példaképei, a szentek nagy alakjai, és hívő emberek legyünk,
Mindannyian rá vagyunk szorulva=rászorulunk példaképeinkre a hitben, a szentek nagy(szerű) alakjaira, és azokra a hívő emberekre=hívőkre, akik életünket megjellegezték=meghatározták és egyéni hitünk útját segítették.
A Zsidókhoz írt levél a „tanúk felhőjéről” beszél, amely körülvesz bennünket. Erre való tekintettel „váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. 2Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most az Isten trónjának jobbján ül” (Zsid 12,1-2).
2. Tanúkra van szükség
Mi, püspökök, úgy látjuk ötven évvel a zsinat megnyitása után, hogy ez a helyzet minden valós nehézség mellett nagy lehetőséget is rejt magában. Hiszen minket, mint hívőket újfent felszólít arra, hogy adjunk számot a hitünkről: Miért vagy a világon? Miben hiszel? Kinek és hogyan hiszel? És mit jelent számodra személyesen, a Te életed számára hinni? Minél szekulárisabb, minél plurálisabb lesz társadalmunk, annál nagyobb szükség van személyes tanúkra, és annál több ajtó tárul ki: a hitre nyíló ajtók. Itt emlékeztetünk VI. Pál pápa közismert szavaira: „A mai ember inkább hisz a tanúknak, mint a tanítóknak, és ha tanítókra hallgat, azért teszi, mert azok tanúk is” (Evangelii Nuntandi, Nr. 41).
Egy ilyen sokrétű, sokoldalú társadalomban, amilyen a miénk, az információképesség a kelendő. Fel vagyunk-e készülve arra, hogy hitünkről egyszerű szavakkal tanúságot tudjuk tenni? A vallási ismeretek „talajvízszintje” Ausztriában és Európában erősen leapadt. Már azoknak az elemi dolgoknak az ismeretét sem tételezhetjük föl, amelyek az európai kultúrához tartoznak. A „hittudás”/ vallási=hittani (?) ismeret azonban a hiteles tanúság(tétel) egyik előfeltétele. Ezért a Szentatya nyomatékosan meghív arra, hogy ezt a „Hit évét” használjuk föl vallási ismereteink elmélyítésére. Ehhez első helyen hozzátartozik a Szentírás szeretete. Benedek pápa ragyogó példát ad nekünk teljesen Isten szavára összpontosító felhívásával. Ehhez tartozzon hozzá ebben az emlékévben a a II. Vatiláni Zsinat szövegei iránt mélyebb érdeklődés. Üdvözöljük az egyes egyházmegyék kezdeményezéseit, amelyek a zsinat tanításának elmélyítését szolgáják. Ezt a jobb ismeretet volt hivatott szolgálni az 1985. évi rendkívüli püspöki szinódus óhaja szerint, húsz évvel a zsinat vége után, a „Katolikus Egyház Katekézise”, amely a zsinatnak egyik gyümölcse.
Örömmel és egy kis büszkeséggel tölt el bennünket, osztrák püspököket, hogy az akkoriban világszerte eredményes katolikus könyvprojekt a mi szerkesztőségünk közreműködésével jelenhetett meg: a „Youcat” (“Youth Catechism of the Catholic Church” A Katolikus Egyház Fiatal Katekizmusa) – amelyet mostanra, ez idő szerint húsz nyelvre lefordítottak, s amely fiatalok számára és fiatalok közreműködésével született – kitűnő eszköz a hit elmélyítéséhez, egyáltalán nem csak fiatalok számára.
A hit tanújának lenni, készen az információadásra és a beszélgetésre: ez az az esély, amelyet ma mindannyiunk előtt áll. Valamennyiünknek késznek kell lennie a válaszadásra, nem csak specialistákról és szakemberekről van szó, hanem elsősorban arról, hogy „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14), hogy tanúságot tegyünk az Evangéliumról.
Szerte az országban látjuk a jeleit annak, hogy ez a hozzáállás egyre növekvő méretben terjed. Ezzel kapcsolatban első helyen a plébániai közösségekről kell említést tennünk. Némely fájdalmas zsugorodási folyamat, az istentiszteletek látogatottságának visszaesése, a gyerekek és fiatalok számának csökkenése ellenére a plébániai közösségek hálója, mely az egész országot átszövi, egyedülálló jelenség, amelyet nem szabad alábecsülnünk. Itt mondunk köszönetet minden nőnek és férfinak, akik mint egyházközségi képviselők és önkéntes munkatársak az egyház szolgálatában szerepet vállalnak.
Valljuk plébániai közösségeink szükségességét és jövőképességét, akkor is, amikor félelem nélkül akarunk nagy, közösségeinket és egész egyházunkat befolyásoló változtatásokat véghezvinni, amelyek mind plébániáinkat, mind azok lelkipásztori szerkezetét érinti.
Egyáltalán nem lehetséges teljes képet fölvázolnunk hazánk egyházának elevenségéről. Örömmel látjuk az ifjúsági imacsoportok számának növekedését országszerte. Figyelemmel kísérjük a fiatal hívő családok számának gyarapodását, akik jószívvel nyitottak több gyerek vállalására, és egy valóban keresztény élet megélésére törekszenek. Bár némely szerzetesközösség utánpótlásgondokkal küzd, hálás szívvel látjuk más régi és fiatal szerzetesközösségek virágzását. Megéljük sokak elismerésre méltó szerepvállalását karitatív területen. Látjuk, milyen népszerűek egyházi oktatási intézményeink.
Hiszen ami a hitéletben a leglényegesebb, arra nem érvényes semmiféle statisztika: az a sok ember, aki a mindennapjaiban az Istennel való mély hitközösségben él, egy benső Krisztuskövetés, egy csendes ráhagyatkozás a Szentlélek vezetésére. Ők az egyház igaz lelkei, ők sokakat hordoznak hitük által. Ők olyanok, mint az a négy férfi, akik a bénát minden látszólagos képtelenség ellenére leeresztette Jézus elé: „amikor Jézus látta hitüket…” (Mk 2,5). Ez a sok hívő hazánkban a mi bizalmunk éls reményünk. Ők megélt hitükkel ma is sokakat vezetnek Krisztushoz! Ők valamennyien az élő egyház Ausztiában, akikért nem győzünk eléggé hálát adni az Úrnak.
3. „Reformdugó?”
Nem akarjuk elhallgatni azt, ami velünk szemben és nyilvánosan is elhangzik: hogy széles körben elterjedt elégedetlenség uralkodik az egyház, és különösen az „egyházi vezetés” helyzetével kapcsolatban, elégedetlenség velünk, püspökökkel és Rómával szemben. Emögött az elégedetlenség mögött többnyire az egyház útja és jövője iránt érzett mély aggodalom áll. XVI. Benedek pápa a nagycsütörtöki krizmaszentelő misén mondott nagy hatású prédikációjában, amikor reagált egy osztrák papi csoport „Engedetlenségi felhívására”, egyértelművé tette, hogy milyen jól tud ezekről az aggodalmakról és törekvésekről.
Hazánkban mégis sokaknak az a benyomásuk, hogy „ez nem megy tovább”, semmi nem mozdul. Így kelt szárnyra a „reformdugó” jelszava. Másrészt mi, püspökök, több mint egy éve újra és újra elmondtuk, hogy egy „engedetlenségi felhívást” nem lehet szó nélkül/elllentmondás nélkül tudomásul venni. Megmarad egyfajta „patt-helyzet”, amelyben csak még több vádba lovaljuk bele kölcsönösen magunkat? Mi úgy véljük, a „Hit éve” az Úr adta lehetőség arra, hogy együtt megtaláljuk az utat a látszólagos, ill. valódi zsákutcából.
Az aggodalomban, ami bizonyos „reformkövetelések” mögött áll, mi is osztozunk. Sokan elsősorban a papi utánpótlás hiánya miatt aggódnak. A paphiáhy hazánk egyes részein egyre nyomasztóbb. Lakosságunk széles köre, akár kapcsolatban van az egyházzal, akár nincs, csak nehezen érti meg, hogy ennek a szükséghelyzetnek az orvoslására miért nem változtatják meg a papi megbízatás engedélyezési feltételeit, hogy miért nem lehet „jól bevált/kipróbált férfiakat” (viri probati) pappá szentelni. Úgy vélik, hogy nekünk, osztrák püspököknek „nyomást kellene gyakorolnunk Rómára”, hogy hajtson végre egy reformot. Eközben pedig többnyire átsiklanak afölött, hogy éppen a II. Vatikáni Zsinat mondta ki, hogy a római katolikus ehgyház határozottan kiáll a papi cölibátus mellett, és hogy azóta minden püspöki szinódus újra és újra megerősítette, hogy ez az út a katolikus egyház útja. Nem kell -e ebben a Szentlélek jelzését látnunk?
Ezért bátorít fel bennünket, miközben a jeleket figyeljük, melyeket Isten ad nekünk, ha például néhol, némely egyházközségben és közösségben az egyházi hivatások virulnak. Talán nem az az ésszerű, hogy az ilyen példákat vegyük szemügyre közelebbről, és tegyük föl a kérdést, hogy mit tanulhatunk belőlük? Csak az a kérdés, hogy ott van-e a humusz, és gondozzák-e azt, amelyen ezek a hivatások növekedni tudnak.
Közösségeink jövője szorosan összefügg a papi utánpótlás kérdésével. Ez bennünket, püspököket mélyen megérint, amikor újra és újra megéljük, hogy egy közösségnek milyen nagy szüksége van papra. A gond nagy: mi lesz azokból az egyházközségekből, amelyek egyre ritkábban látják a plébánosukat? De nem kell-e vajon ugyanakkor hozzátennünk, hogy egyházközségeink élete, különösen vidéken, az utóbbi ötven év alatt hatalmas változásokon ment keresztül? A paraszti népesség erősen visszaszorult. A rendkívüli mobilitás, az erős elvándorlás és a demográfiai változások új kihívások elé állították egyházközségeink életét. Ennek csak egyik oldala a paphiány, másik a ” hívők eltűnése”. Csak együtt tudjuk kialakítani az átmenetet egy megváltozott egyházi helyzetbe. Az lesz a döntő, hogy ne csak a veszteségeink miatt panaszkodjunk/sebeinket nyalogassuk, hanem figyeljünk az idő jeleire, amelyek által Isten vezetni akar bennünket az Ő útján.
A „lelkek megkülönböztetéséért” való fáradozásunkban nekünk, püspökönek különösen fontos a momentum, hogy az egy szent katolikus és apostoli Anyaszentegyház részének tudjuk magunkat. A megújulás és megtisztulás útját, amelyen vagyunk, tudatosan a pápával, Péter utódjával a legteljesebb közösségben akarjuk járni, és sokoldalú összeköttetésben egyházunknak az egész világra kiterjedő közösségével. Saját helyi egyházunk egyre inkább tükre a világegyháznak az erőteljes bevándorlás következtében. Sok testvérünk, akik a világ minden tájáról érkeznek, akik nálunk munkát keresnek és hazára lelnek, értékes tagjai helyi egyházunknak, és nem csupán vendégek. Ők egyre inkább meghatározzák és gazdagítják egyházunk életét Ausztriában.
Ugyanakkor nam csak gazdasági és politikai szempontból tapasztaljuk, hogy Európa jelentősége csökken, és új központok lépnek az előtérbe. A súlypont egyházilag is eltávolodott Európától. A fiatal egyházak nagy missziós elevenséggel bírnak, miközben számunkra nyilvánvalóvá válik, hogy mi magunk missziós területté válunk. Nem csoda, hogy a világegyház sok részén meglepődnek azon, hogy mi az ami nálunk főtémaként felbukkanni fenyeget. Meg vagyunk hívva arra, hogy a „Hit évében” pillantásunkat az egyház egész világra kiterjedő közösségére fordítsuk, és abból ösztönzést merítsünk saját prioritásaink számára. Az egyháznak nálunk is újra misszióssá kell válnia, újra „fel kell ébrednie a szívünkben” (Romano Guardini).
4. Az Eucharisztia/Oltáriszentség – forrás és csúcspont
Az egyházmegyéinkben folyó viták egyik központi témája az Eucharisztia ünneplésének (a szentmisének) a jövője, melyet a II. Vatikáni Zsinat jogosan „az egész keresztény élet forrásának és csúcspontjának” nevezett (Lumen Gentium, Nr. 11). Fokozatosan kiapadna ez a forrás? A keresztény életnek eme csúcspontja ritkasággá fog válni a jövőben? Az Eucharisztiával az egyház „életidegét” érintjük, amire a legnagyobb gondoskodásunk kell kiterjedjen.
Az első fájdalmas megállapítás, amit ki kell mondanunk: csökkent a tudatosság, amely átérzi a vasárnapi Eucharisztia közös ünneplésének fontosságát, egy ötven éve tartó folyamatos, feltartóztathatatlan lefelé mozgásban. Mindannyian tudjuk ezt. Találgatjuk az okokat. Szenvedünk emiatt. Hál’ Istennek nem mindenütt, de az általános folyamat vitathatatlan.
Fontos egy második megállapítás is. Az utóbbi évtizedekben létezik egy tendencia, az Eucharisztia ünneplésének halmozása: a vasárnap esti szentmisék, szombati előesti szentmisék, továbbá az ünnepi, a szabadtéri és a közösségi szentmisék. Emellett elveszett sokféle más istentiszteleti forma, mint például a különböző ájtatosságok, körmenetek, szentségimádások. Hazánk nem kevés táján nagyszámú/ számos szentmisén észrevehetően egyre kevesebb hívő vesz részt. Ahol pedig nem lehetséges már az Euchrisztia ünneplése, ott inkább igeliturgiákat tartanak, mint hogy a szomszéd közösséggel együtt vegyenek részt az Eucharisztia ünneplésében..
Tudatában vagyunk annak, hogy ennek a konfliktusokkal teli helyzetnek a megoldása nem lehetséges egy egyszerű választásos módszerrel/nem történhet vagy-vagy alapon. Van azonban egy kristálytiszta prioritás, amiért kezeskedik nekünk az egész keresztény hagyomány, és amelyre kötelez az évszázados keresztény élettapasztalat, s amit a II. Vatikáni Zsinat is megerősített. Ezért kitartunk amellett, hogy a vasárnapnak, az Úr napjának a valódi liturgikus ünnepe az Eucharisztia, amelyet felszentelet pap mutat be. A szentmise és az igeliturgia közötti határt nem szabad elkenni. Itt az egyház egysége forog kockán. Semmi nem ér fel a megfeszített és feltámadt Úrral való találkozással, amelyet az Oltáriszentségben kapunk.
Tudjuk és ismerjük az ellenvetést: mi lesz a közösségekkel azokon a helyszíneken, ahol ezentúl nem lehet már legalább igeliturgiát sem ünnepelni? Nem éppen azt mutatja-e az eucharisztia rendkívüli jelentőségét, hogy az Eucharisztiához elegendő felszentelt szolgának kell lennie, hogy a közösség ne legyen „eucharisztikusan kiéheztetve ”?
Éppen ezek a ellenvetések vetik fel azonban azt a viszontkérdést, hogy hogyan is állunk az Eucharisztia iránti éhséggel és szomjúsággal. Nem kell-e újra felébreszteni azt? Nem emlékeztetnek-e a velünk szomszédos országok kommunista üldöztetés alatt szerzett tapasztalatai bennünket arra, hogy voltak idők, amikor a hívők a legnagyobb áldozatot vállalták azért, hogy esetleg egy igen távoli titkos szentmisén részt vehessenek? Nem bizonyítják-e vajon újra az iszlám üldöztetés országaiban élő keresztények a szentmise értékét, amelynek ünneplésére csak életük kockáztatásával tudnak összegyűlni? Nem ezt jelenti-e a legrégebbi korból ránk maradt leírás, amely a keresztények szentmiséiről szól, Szt. Jusztin mártírtól (155 körül): „A vásárról nevezett napon olyan összejövetelre kerül sor, amelyen mindenki részt vesz, aki a városokban vagy vidéken tartózkodik, egy közös helyen” (vö. KEK 1345). Benedek pápa emlékeztet arra, hogy „az együttlét élménye”, a „faluközösség gondozása”, bármilyen fontos is, nem szabad, hogy a „Szentség ajándéka” fölött álljon, amely által Krisztus rendkívüli módon „építi” a közösséget és az embert.
Kedves Testvérek! A jövőben mindkettőre szükség lesz: lehetőleg eleven helyi imaközösségekre, amelyeket a hívek vezetnek, támogatva önkéntes laikusok és katekéták, főállású pasztorális munkatársak, diakónusok, papok vagy felelős plébánosok által. És szükség lesz az Eucharisztia közös ünneplésére, mint a vasárnap szívére, amelyen talán több, s nem csak egy közösség vesz részt. Nemde a „Hit éve” éppen arra ad lehetőséget, hogy eucharisztikus hitünket elmélyítsük, „hitünk titkát” és annak sorsfordító erejét megtanuljuk újra értékelni és szeretni?
5. Házasság és család – a jövő
„Mind az egyén, mind az emberi és keresztény közösség jóléte a legalapvetőbb összefüggésben van a házasság és a család jólétével.” A zsinatnak ezek a szavai (Gaudium et Spes, Nr.47,1) ma, ötven év elteltével, a széleskörű egyetértésre találnak a szekularizált társadalomban is. Az ifjúság körében végzett tanulmányok azt mutatják, hogy a jól sikerült házassági és családi kapcsolatok értéke a legmagasabb helyen áll. A jó és értékes partnerkapcsolat és család utáni vágy változatlanul nagy. A társadalomtudósok felhívják a figyelmet arra, hogy az egyre gyengülő jóléti állam korában a legbiztosabb gyűjtőhálót egy nagy család jelenti.
Tudjuk azonban azt is, hogy milyen törékeny/sérülékeny ez a háló, a házassági és családi kapcsolatok mennyire ki vannak téve a válságoknak. Tekintettel a válások, újraházasodások, házasságkötés nélküli együttélések és egyebek sokféle helyzetére, hosszú ideje egyre hangosabb lesz a sürgető követelés, hogy az egyház engedjen meg ezekben a helyzetekben egy segítőkészebb, irgalmas megoldást. Itt is „reformdugó” alakult ki. Így gyakran paradox helyzet adódik: „világi” hangok hivatkoznak arra, hogy be kell látni és óvni kell a családot és a házasságot a társadalom összetartása érdekében. „Egyházi” hangok pedig egyfajta „nyitott” gyakorlatot követelnek a válások és újrakezdések helyzeteire vonatkozóan.
Ez a „Hit évéhez” kapcsolódó pásztorlevél nem tud egyszerű recepteket, sem kész megoldásokat bemutatni. Mi csak arra kérünk őszintén Benneteket, Testvérek, hogy együtt fáradozzunk azon, hogy a különböző helyzeteket mindenekelőtt a hit fényében szemléljük. Ebben a fényben a házasság és a család először is az Isten által akart és megszentelt útként jelenik meg. Hit nélkül továbbá az sem lehetséges, hogy elfogadjuk Jézus szavait: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza” (Mt 19,6). Jézus maga hangsúlyozta a tanítványokkal szemben: ”Nem mindenki tudja fölfogni ezt, csak akinek Isten megadja” (Mt 19,11).
Gyakran szemére vetik „az egyháznak”, hogy irgalmatlan, amikor az, korunk minden megnemértése ellenére megpróbál hűséges lenni Jézus rendelkezéséhez. Nem lehet eléggé felhívni a figyelmet arra, hogy Jézus szavai a házasság felbonthatatlanságáról az Ő irántunk, emberek iránt való irgalmasságából fakadnak, és ezzel szemben sok szenvedés, sok sérülés,és sok irgalmatlaság is származik abból, hogy mi hűtlenek vagyunk az Ő szavaihoz, melynek következtében gyakran súlyosan szenved a társ, a gyerekek, sőt egész családok.
Az egyház gyakran magára marad társadalmunkban, amikor a házasságot és a családot óvja és védi. Ezt irgalmasságból és nem kérlelhetetlensége miatt/keménységből teszi. Mindig figyel azonban arra, hogy tartsa magát Jézusnak a bűnösökkel szemben tanusított magatartásához, mely szerint a bűnöket nevén nevezi, a bűnösnek azonban irgalmasan megbocsát. Jézus nem hagyja el azokat sem, akiknek a kapcsolata hajótörést szenvedett. A hit által szentséget és újrakezdést ajándékoz.
Hogy történjék ez a gyakorlatban – kérdezik gyakran joggal: a bűnt bűnnek tekinteni és nevén nevezni, a bűnössel szemben mégis irgalmasnak lenni? Gyakran várnak erre receptet tőlünk, amit mi adni nem tudunk, általános megoldásokat, amelyek Jézus egyértelmű szavaival és az egyház tanításához való hűséggel összeegyeztethetetlenek. Saját egyházmegyéinkben azon fáradozunk, hogy a világosság/tisztaság, ugyanakkor a szelídség, az igazság, s egyszersmind az irgalmasság útján járjunk. Amikor azt vetik a szemünkre, hogy ez tisztességtelen, sőt egy kettős erkölcs támogatása, az mély fájdalommal tölt el bennünket.
Nem tudjuk és nem is akarjuk föladni azt, amit Urunk maga bízott az egyházra világos útmutatásul. Emlékeznünk kell arra, hogy az ő és az egyház irgalmassága, melyet szigorúan kinyilatkoztatott, az , amely minket a tévutaktól és a szenvedésektől meg akar óvni. Gazdag tapasztalatból tudjuk, hogy az Isten parancsolataihoz való hűség áldozatot követelhet, de hogy ez az áldozat gyakran bőséges termést hoz. Keresztelő szent János nem riadt vissza attól, hogy királyának kimondja az igazságot meg nem engedett házasságáról. Számolt a mártíromsággal, amely Jézus működésének kezdetét jelentette (vö. Mk 1,14; 6, 17-29). Maga Jézus azonban mindegyikünket figyelmeztet saját bűneire („Aki közületek bűn nélkül való, az vesse rá az első követ”) azért, hogy aztán azt mondhassa a házasságtörő asszonynak: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél!” (Jn 8, 1-11).
Eme feszültséget az igazság és az irgalmasság között újra és újra ki kell álljuk/bírjuk. Nincs valódi irgalmasság igazság nélkül. Ám az igazság, amelyet irgalmasság nélkül mondunk ki és követelünk meg, nem tanúskodik Krisztusról. Szalézi szent Ferenc, a
jóságos püspök mondta ezeket a szavakat: „Több méhet lehet fogni egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel.”
6. Együtt a hitben
Kedves testvéreink a hitben! Egy pásztorlevél nem tud minden kérdéssel foglalkozni, és végképp nem tud minden problémát megoldani. Reméljük azonban, hogy hozzájárulhat ahhoz, hogy megerősítsük egymás iránti kölcsönös bizalmunkat, az egység kötelékét egyházközségeiben és közösségeinkben, egyházmegyénkben valamint a pápával. Megértjük, hogy sokan türelmetlenek, vátozásokat várnak, sőt követelnek, anélkül, hogy belegondolnának abba, hogy némely hőn áhított változás csak az egyházközösség szakadása árán lenne megvalósítható, és csak látszólag szolgálná az ember javát. A püspöki hivatal feladata éppen az egyházközösség egységének megőrzése és elősegítése.
Amikor a „Hit évének” kapcsán a hit felélénkítésére és hitünk ismereteinek elmélyítésére szólítunk fel, az men az egyházreformra való felhívásról való figyelemelterelés, hanem annak megkezdése. Csak a hitből indulhat ki az egyház megújulása. Csak hívő és a hitükben boldog emberek tudnak másokat a hitre indítani. Ha lángolunk a hittől, akkor fog egyházunk újra világítani és melegíteni és másokat lángra lobbantani.
Kérjük Máriát, akit Erzsébet szentnek nevezett, mert hitt (vö. Lk 1,45), hogy könyörögjön értünk, Ausztriáért Istennél, hogy növekedjék a hit. S vele együtt mi is kérjük Urunkat, Jézus Krisztust az osztrák egyházért: „Erősítsd a hitünket” (Lk 17,5).
Az osztrák püspökök
Bécs, 2012 szeptemberében