Püspöki körlevél

 

 

Dr. Cserháti Ferenc, az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelőspüspökének 17. körlevele külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz 2022 karácsonyán

Bízzál az Úrban!

Cserháti Püspök Körlevele

 

* * * * *

 

Tekints fel az Égre!

 

Cserháti Ferenc, az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 15. körlevele a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz, 2020 karácsonyán.

 

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Az elmúlt hetek és hónapok megpróbáltatásai rámutattak arra, hogy mennyire törékeny és sebezhető az ember, és mennyire rászorul a Teremtő atyai segítségére, bölcs tanácsaira. Megmutatták, hogy az ember egyáltalán nem olyan erős, legyőzhetetlen, mint ahogyan azt esetleg korábban gondolta. Lehetőségei korlátozottak, nagyon is gyenge, esendő és véges teremtmény, akinek szüksége van Istenre és szüksége van embertársaira: az orvosok, a mentősök, az ápolók és még nagyon sokan mások önfeláldozó szolgálatára. Szüksége van bizonyos szabályok és parancsok – nem utolsó sorban az isteni törvények és parancsok megtartására, mert ezek nélkül elvész és úgy eltűnik, mint az árnyék és a lehelet – érvel a zsoltáros (vö. Zsolt 144, 4).
A pandémia által előidézett szükséghelyzetben különösen is megmutatkozott, hogy valamennyien egy hajóban evezünk, hasonló aggodalmak és félelmek között. „Egyikünk sem mentheti meg maga önmagát. Ahhoz, hogy valóban növekedjünk, együtt kell növekednünk, és meg kell osztanunk azt, amink van, mint az a fiú, aki Jézusnak felajánlott öt árpakenyeret és két halat…, ami elegendő lett ötezer embernek” (vö Jn 6, 1-15) – emlékeztetett nemrég Ferenc pápa (Üzenet az elvándorlók és menekültek 106. világnapjára, 2020. szeptember 27.). A vészhelyzet megmutatta, hogy szükségünk van embertársaink segítségére, de legfőképpen annak az isteni erőnek és erőforrásnak, görögösen: a paraklétosznak, magyarán: annak az Erős és Bölcs Istennek a tanácsaira és segítségére, aki mindig képes újjáteremteni és megújítani a föld színét, képes talpra állítani, jóra fordítani még a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is.
Bölcs tanácsai és egyháza által Isten a mai válságos helyzetben is felkínálja segítségét, és képes olyan energiákat felszabadítani bennünk, amelyek felülmúlhatják akár még a fizikai képességeinket is. Az Úr Lelke felébreszti bennünk mindenek előtt a hit, remény és szeretet hegyeket mozgató és újjáteremtő erőit. Emlékezetünkbe idézi, hogy él az Isten, és nekünk szükségünk van Rá. Eszünkbe juttatja, hogy „nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a csillagokra” és ezek iránymutató jelzésére. Ez a Lélek a vészhelyzetben azt sugallja, hogy „hívjuk meg Jézust életünk bárkájába és bízzuk Rá a félelmeinket, mert Ő legyőzi azokat” – buzdít Ferenc pápa, és így folytatja: „Akárcsak a tanítványok, mi is megtapasztaljuk, hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Isten ereje ugyanis képes jóra fordítani mindazt, ami velünk történik, még a legrosszabb dolgokat is. Isten ereje lecsendesíti a viharainkat, és Vele sohasem hal meg az élet” (Ferenc pápa, Senki sem menekülhet meg önmagában, MK, 2020. március 27.). Bízzunk Istenben és ne feledkezzünk meg segítségét kérni!

Ezzel a körlevéllel a Teremtő és az Újjáteremtő Isten erejét hirdetem: a feltámadt Krisztus győzelmét a koronavírus, a gyilkos betegségek, a bűn és a halál fölött. A Feltámadt Krisztus közelségét akarom megéreztetni mindazokkal, akik a nagy világjárvány miatt, most magányosan és embertársaiktól elszigetelten élnek, vagy éppen elcsüggedtek és komoly megpróbáltatásokat szenvednek: az idősek, a fiatalok, a munkanélküliek, a nincstelenek, a megfertőzött betegek, vagy azok, akik éppen életük kockáztatása árán is, beteg és szenvedő embertársaik szolgálatában állnak: az orvosok, az ápolók, a közellátásban dolgozók, a rendfenntartók, az önkéntesek… De az Úr közelségét szeretném megéreztetni azokkal is, akik az elmúlt években külföldre kényszerültek, vagy csak éppen az idegenben akartak szerencsét próbálni, és most szeretteiktől, szüleiktől, gyermekeiktől, rokonaiktól elszakadva, valahol a nagyvilági szétszórtságban magányosan szenvednek, szülőföldjük, otthonuk és családjuk után vágyakoznak. Ez a levél Istenbe vetett hitünket és bizalmunkat akarja erősíteni a világjárvány okozta nehéz helyzetben. Jelezni akarja, hogy nem vagyunk egyedül: az Úr velünk van, és velünk van a hívők közössége, amely buzgón kéri az Urat, idehaza és világszerte, hogy vegye el tőlünk ezt a rettenetes csapást.

Kedves Külföldi Magyar Testvéreim, mi magunk is sokat tehetünk egymásért, egyénileg és közösen is, legfőképpen az által, hogy imádkozunk egymásért, szeretteinkért, nemzetünkért és a világjárvány által sújtott minden embertársunkért. Aztán sokat tehetünk az által is, ha figyelmesek vagyunk egymás iránt, segítjük egymást, külföldön is összefogunk és összetartunk, jót teszünk, legfőképpen testvéreinkkel… „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal, 6, 10) – figyelmeztet a nemzetek apostola. A megpróbáltatásnak ez a súlyos időszaka alkalom arra is, hogy tekintetünket a fennvalókra, az égiekre, a maradandó értékekre, életünk igazi nagy kérdéseire irányítsuk és ezeken elgondolkodjunk, hiszen amint ez írva van: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jak 1, 17). Az üdvösség felülről jön, az Atyától, nem az emberektől.

A nemzeti összetartozás és a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében különösen is nagy terveket szövögettünk. Azt terveztük, hogy megerősítjük hitünket a köztünk élő Krisztusban, és sokféleképpen erősítjük majd az országhatárokon átívelő egységet és összetartozást is: összefogunk Istennel és összefogunk egymással. Az Úr útjai azonban kifürkészhetetlenek és gondolatai meghaladják az emberét (vö. Róm 11, 34; Iz 55, 8-9). A járványhelyzet beleszólt mégoly nemes terveinkbe is. Nagyon sok szép rendezvényünk elmaradt, vagy átkerült az online térbe. A budapesti NEK világeseménye is évi elhalasztást nyert és új időpontot kapott: 2021. szeptember 5-12. Külföldi lelkipásztori látogatásaim túlnyomó része idén elmaradt, és ezt valóban nagyon sajnálom. Elmaradtak az európai és amerikai magyar lelkipásztori konferenciák. Külföldön szolgáló Főtisztelendő Paptestvéreimmel is csak némi online kapcsolatot tudtam ápolni.
A járványhelyzet ugyanakkor rámutatott arra, hogy a modern médiák is hasznos eszközök lehetnek az Úr és evangéliumának szolgálatában, sőt azok felhasználása által még az egyház látható és láthatatlan közösségét is lehet erősíteni, legfőképpen a lelki közösséget. Új lehetőséget kaptunk a krisztusi örömhír terjesztésére. Sokfelé megszervezték a magyar szentmisék online-közvetítését. Magam az Apostol TV szentmise-közvetítései és az egyéb közösségi oldalak eszközei által igyekeztem erősíteni Külföldi Magyar Testvéreim hitét és szülőföldi kötődését, nemzeti és kulturális összetartozását. A szentmise-közvetítések természetesen, nem pótolják a személyes találkozásokat és személyes részvételünket a szentmisén, ugyanakkor azok nem is show-műsorok, hanem a közös ima és az evangéliumi igehirdetés új és komolyan veendő lehetőségei, amelyeket jó, ha a jelenlegi vészhelyzetben megfelelő módon ápolunk és igénybe veszünk. Ezek az online közvetítések új lehetőséget kínálnak arra, hogy megtapasztaljuk Krisztus Urunk közelségét és azt a segítséget, amelyet az Úr mindig felkínál nekünk az Ő vigasztaló és erősítő üzenetével, az Isten igéjével. Hogyne ajánlanám kedves Külföldi Magyar Testvéreim szíves figyelmébe ezt a lehetőséget, és kérném, hogy szükség esetén és lehetőségeikhez mérten, otthonaikban is úgy próbáljanak részt venni a szentmise-közvetítésben, mintha csak a templomban, az Isten házában lennének: Isten népének közös otthonában, vagy éppen a család-egyház szentélyében, ahol adott esetben még lelki szentáldozáshoz is járulhatnak. Nem egy családtól hallottam már, hogy ők úgy készülődnek ezekre a szentmisékre, mintha csak a templomba igyekeznének: otthonaikban templomi csendet teremtenek, ünneplőbe öltöznek, keresztet helyeznek az asztalra és még gyertyát is gyújtanak, és így együtt imádkoznak a távolbeli imádkozókkal.
Még egy ilyen szükség által diktált virtuális részvétel a szentmisén is nagyon üdvös és hasznos; megérezteti a hívő emberekkel, főleg azokkal, akik magányosak, kénytelenek bezárkózni otthonaikba, betegek, vagy veszélyben forognak, hogy soha nincsenek egyedül: Isten megkeresi őket, bekopogtat hozzájuk és velük van, az egyház által is felkínálja segítségét, gondoskodik övéiről, Isten népe gondol rájuk és imádkozik értük, akár csak azokért is, akik segítik őket: az orvosok, az ápolók, az ápolónővérek, a gyógyszerészek, a rendőrök, a közellátásban dolgozók. Ezek a közvetítések Isten áldását sugározzák minden ember felé.

Napjainkban különösen nagy szükség van a hívő és imádkozó emberekre, akik Istentől várják az üdvösséget, itthon és külföldön egyaránt. Mindszenty József bíboros szavait idézem: “Legyünk most az imádság nemzete. Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni” – buzdított Isten szolgája, a jó pásztor 1945. október 7-én esztergomi székfoglaló beszédében, a miénkhez hasonló válságos időkben. XII. Piusz pápa szózata is többször beigazolódott már: “Nagy a hatalma annak a hadseregnek, amelyik a kard helyett a rózsafüzért tartja kezében” (vö. XII Pius, Ingruentium Malorum enciklika a rózsafüzér imádságról, Roma, 1951. szeptember 15). Imádkozzunk szüntelenül, és fogadjuk szívünkbe a Szentlélek megtermékenyítő erejét, Isten üdvözítő Igéjét, mint ahogyan ezt a Boldogságos Szűz Mária is tette és világra hozta az Üdvözítőt, a Szabadítót.
Minden igyekezetünk és lázas emberi tevékenységünk mellett, a jelenlegi koronavírus okozta Covid19-világjárvány elleni küzdelemben is, „tekintsünk fel az Égre” (vö. 1 Móz 15, 5), szakítsunk időt az elmélkedő imára, a hit elmélyítésére, mert az áldás mindig felülről, Istentől jön: ő teszi termékennyé, gyümölcsözővé minden igyekezetünket és munkánkat; Ő adja az áldást és Ő teszi sikeressé minden verejtékes munkánkat. Istennel épül a város és az ország; vagy másképpen fogalmazva: higgyünk és bízzunk Istenben, legyen életünk ezzel egybehangzó és mindig koherens, mert akkor bizton remélhetjük, hogy általunk és közöttünk is, nagy dolgokat művel a Szent és a Hatalmas.

Végezetül idén is megköszönöm a kedves Külföldi Magyar Testvérek minden támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és a többi Magyar Szent közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Budapest, 2020. november 29., advent első vasárnapján.

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök

 

Új utakonCserháti 2015

 

2016. november 25., péntek 10:10

Az alábbiakban az MKPK külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 11. körlevelét olvashatják a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz, 2016 karácsonyán.

 

 

 

Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!

Napjainkban a bevándorlókat csak a legritkább esetekben bátorítják arra, hogy új hazájukban „külön nemzetiség”-ként határozzák meg magukat, és nyelvi kultúrájuknak, hagyományuknak megfelelően, önálló népcsoportként szervezzék meg sajátos közösségi életüket. Különösen az őshonos lakosság fél attól, hogy a jövevények elszaporodnak, aztán elszigetelődnek, és megőrizve sajátos nemzeti és kulturális identitásukat, a későbbiek során esetleg bomlasztóan hatnak a helyi társadalmakra, és elősegítik ezek nemzeti identitásának felhígulását. Míg egyes vendéglátó országok vezetői és szakemberei gazdasági, esetleg népesedési – demográfiai szempontból általában előnyösnek tartják a migrációt, addig azok őshonos lakossága fél tőle, vagy legalább is a bizonytalanságok és félelmek egyfajta forrásának tekinti azt. A katolikus egyház ugyancsak a népek nagy családjáról beszél, amelyben már nincsenek többé idegenek és külföldiek, csak testvérek. Bár az egyház senkit sem bátorít a kivándorlásra és kétségtelenül síkra száll a bevándorlók jogaiért, testvéri befogadásáért, nemzeti és vallási identitásának védelméért, sőt, még konkrét lehetőséget, esetleg segítséget is biztosít annak megőrzésére és ápolására az idegenben, de valójában mégis csak integrációt hirdet az egyetemes – katolikus egyház közösségébe, ami sokfelé már a teljes kulturális asszimilációt jelenti. A vándorlás sok gonddal, fájdalommal és szenvedéssel jár, egy nagyon összetett kérdés, ezért annak kihívásaira sohasem lehet egy dimenziós válaszokat adni. A korábbi magyar menekültek és a későbbiek során külföldre távozó honfitársak lelkipásztori szolgálata mégis megkívánja, hogy a világméretű migráció elvi megítélésének ebben a válságos és súlyos korszakában is segítsük és támogassuk azok lelkipásztori igényeit és ellátását, akik ezt az idegenben is igénylik.

A vándorlók keresztény és kulturális örökségének ápolását megnehezíti, hogy hazájuk elhagyásával kiszakadtak a szülőföld, származással járó, teljes, korábban talán megszokott és jogos védelméből és ennek lehetőségeiből. Külföldön többé már nem számíthatnak sem az anyaország, sem a hazai anyaszentegyház korábban megszokott, természetes oltalmára és segítségére. A vándorló valójában kirepült családi fészkéből, kilépett annak hatósugarából, térerejéből, tulajdonképpen magára maradt felnőtt lett, aki a saját maga útját járja az idegenben, önállóan, fokozatosan lemondva egykori, egyre inkább halványuló emlékezetben élő hazája gondviselő oltalmáról és elfogadva a saját maga által választott új környezet védelmét, törvényeit és szokásait.

A szülő (jelen esetben hazánk) mégsem feledi, és nem is akarja feledni gyermekét; a távolból is aggódik sorsáért, sőt „felelősséget visel” érte, amint ezt a külföldi magyar egyházak kezdettől fogva felvállalták és pár éve hazánk alaptörvénye is meghatározza: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal” (MA, Alapvetés, D. cikk). A korábbi emigrációk sorsából leszűrt tapasztalatok és az emigráns nemzedékek változásaival járó nyelvi és kulturális veszteségek mutatói mégis józanságra intenek, és azt jelzik, hogy egy idő után a vándorlók teljesen beolvadnak új hazájuk társadalmába és már csak származásuk emlékét őrzik.

A magyar egyház ugyancsak aggódik külföldre szakadt fiaiért, a távolban is aggódó figyelemmel kíséri sorsukat, mellettük áll és a tőle telhető módon támogatja lelkipásztori szolgálatukat. Akárcsak korábban, ma is hazafias és apostoli lelkülettől indítva vállalja a ráeső feladatokat és erejéhez mérten, segíti és támogatja külföldön élő honfitársaink lelkipásztori ellátását, ami elsősorban a helyi egyházak kötelessége, és én erre gyakran emlékeztetem is azokat. Az elmúlt esztendő során ismét ellátogathattam nagyon sok külföldi magyar egyházközségbe az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában és Európában. Sokfelé megfordultam, magyar szentmiséket és szentbeszédeket tartottam, bérmáltam, tárgyaltam a helyi – nem magyar – egyházi vezetőkkel, magyar hazánk külföldi képviselőivel, a magyar egyházközségek és egyesületek vezetőivel, a magyar lelkipásztorokkal és hívekkel, a magyar kolóniák régebben és újabban érkezett tagjaival. Együttesen kerestük és kutattuk annak lehetőségét, hogy miként szolgálhatnánk leginkább Szent István királytól kapott örökségünk ápolását az idegenben. Idei lelkipásztori látogatásaim során nagy meglepetést jelentett számomra és örömmel tapasztaltam, hogy a magyar hívek sokfelé még hétköznapokon is nagy számban gyűltek össze a látogatásom alkalmából szervezett magyar szentmiséken és az ezeket követő ünnepi találkozókon. De még ennél is nagyobb meglepetést és örömet szerzett nekem a sok fiatal szülővel és gyermekeikkel való találkozás, a cserkészekkel és a bérmálkozókkal, a fiatalabb és újabb generációval való beszélgetés és az a sokszor elhangzó és kifejezett igény, segélykiáltás, hogy „ne felejtkezzünk meg róluk” és továbbra is biztosítsuk számukra a magyar lelkipásztori szolgálatot. Különösen meghatott és fájdalmasan érintett azok elbeszélése, akik valóságos kálváriát járnak saját helyi egyházi vezetőiknél és könyörögve kérik – nem egyszer mindhiába – helyi Főpásztoraikat, hogy megtarthassák magyar templomaikat, és ezekben a magyar szót, a magyar szentmiséket és szentbeszédeket! Őszintén csodáltam kitartásukat, hitüket és hazaszeretetüket, egyházunk és hazánk iránti hűséges ragaszkodásukat. Meggyőződhettem élni akarásukról és a leveleikből is kitűnő segélykiáltásaik őszinte és komoly szándékáról: „Nagyon szépen meg szeretném kérni önöket – írja az egyik egyháztanács tagja, hogy küldjenek nekünk egy papot, minél hamarabb, a közösségünk egyben maradása érdekében. Nagyon nagy szükségünk lenne egy jó papra, aki összefogja a magyar közösséget, a kicsiktől a nagyokig. Imádkozva egyházunk fennmaradásáért számítunk mielőbbi segítségükre” (C, 2016. május 15). Ismervén a mai magyar papi ellátás nehézségeit, fájdalommal kellett megállapítanom, hogy kérésük meghallgatása egyelőre nagyon komoly akadályokba ütközik, de azt már mindenképpen be kellett látnom, hogy nincs jogom kétségbe vonni megállapításaik igazságát. Az egyik külföldi magyar katolikus misszió képviselői ezt írják: „az itteni magyar keresztény közösségnek teljesen új összetétele alakult ki; az évtizedek óta itt letelepedett emigrációs nemzedék mellé szorosan felzárkózott az új nemzedék, amely otthon már jó részt keresztény szellemben nevelkedett, mint az otthonról érkezett egyetemisták, kiküldetésben levők, munkavállalók, vegyes nemzetiségű házaspárok. (…) Az itt tartózkodók valamennyien igénylik, hogy fennmaradjon ez az összetartó, magyarságában elkötelezett katolikus közösség, egy, a hivatását kiválóan teljesítő, a rendkívül érzékeny közösség kihívásaihoz alkalmazkodni tudó, de azt irányítani is képes lelkipásztor vezetése alatt” (P, 2016.06.25.).

Mélyen átérezve külföldön élő magyar testvéreim egyház iránti ragaszkodását és hűségét, megértve lelki és kulturális igényeit, félelmeit és megpróbáltatásait, ugyanakkor látva az óriási paphiányt, idehaza és külföldön, a hazai magyar katolikus egyház minden eddigi és további igyekezete és jó szándékú törekvése mellett, ezúttal a legnagyobb lelkipásztori szeretettel szeretném felidézni és Hittestvéreim figyelmébe ajánlani azt a lehetőséget, amelyet az Anyaszentegyház kínál vándorló és külföldön élő Gyermekei számára: „Több ok is megkívánja a vándorlók specifikus lelkipásztorkodásának egyre fokozottabb integrációját a részegyházak lelkipásztorkodásába, amelynek első felelőse a megyés püspök. Az integráció azonban történjék mindig a vándorlók különbözőségének, szellemi és kulturális örökségének teljes tiszteletben tartásával, az uniformitás határainak legyőzése (vö. PaG 65 és 72), a lelkipásztorkodás territoriális jellegének és az etnikai, nyelvi, kulturális és rituális hovatartozás jegyeinek megkülönböztetése mellett” (Krisztus szeretete a vándorlók iránt, 89). A magyar találékonyság ezen a téren már többfelé is megmutatkozott.

Több külföldi magyar közösségben – világviszonylatban összesen mintegy 17 nagyvárosban – már gyakorlattá vált, hogy magyar papok hiányában, idegen nyelvű magyarbarát, illetve nem magyar lelkipásztorok vezetik az életképes magyar egyházi közösségeket és a magyar szentmiséket. Ilyenkor ez a magyarbarát lelkész csupán a szentmise rá eső legfontosabb részeit végzi anyanyelvén, az egyházközség tagjai viszont magyarul énekelnek, magyarul olvassák a szentírási szakaszokat, imádkozzák a Dicsőséget és a Hiszekegyet, végzik az egyetemes könyörgéseket a szentmiséken, szervezik a ministránsokat, esetleg a magyar énekkart, az egyházközség magyar csoportjait és köreit, magyarul foglalkoznak a fiatalokkal, cserkészekkel, a magyar óvodásokkal és iskolásokkal, remélhetőleg hitoktatásukkal is. Még ha ez a gyakorlat nem is mondható a „legideálisabb” lelkipásztori szolgálatnak, de nagy szükségben lévén, a hívek mégis tanúsítják, hogy hazánktól távol és magyar papok hiányában is gyakorolják krisztusi hitünket, ápolják magyar nyelvünket és keresztény örökségünket. Ez persze nagy magyar öntudatot, igazi keresztény elkötelezettséget és nem egyszer komoly áldozatokat kíván szent örökségünk szolgálatában; és ez megérdemli legnagyobb elismerésünket.

Amikor e sorokat rovom, éppen Ferenc pápa és a Római Kúria múlt évi lelkigyakorlatának elmélkedéseit olvasgatom, amelyeket annak idején egy karmelita atya tartott „Felölteni Illés köntösét: a testvériség prófétái” címmel a Királyok második könyvének 2. fejezete alapján (2 Kir 2, 1-14). Ez a történet elbeszéli Illés próféta küldetésének végét és karizmája átadását Elizeus prófétának, a tanítványának, aki utódja lett. A vatikáni prédikátor találóan fogalmazta meg a történet üzenetét, amikor felszólította nem mindennapi hallgatóit, hogy öltsék fel magukra Illés tüzes lelkületét és legyenek a testvériség prófétái. A Biblia azonban mindenkinek szóló isteni üzenet: „a tűzben elemésztődött-elragadtatott próféta arra hív bennünket, hogy (…) legyünk az újdonság ösvényeinek kikémlelői magunk és mások számára, öltsük magunkra Illés köntösét, örökségét és induljunk a frontok felé, mint a testvériség prófétái” (vö. MK, 2015. február 28)! Illés csodatevő köntösének szimbolikája miért ne jelenthetné azt a ránk hagyott keresztény örökséget és tüzet, amellyel korunk új környezetében is őseink igazi utódai és örökösei lehetünk? Miért is ne értelmezhetnénk ezt a különleges bibliai eseményt saját keresztény és magyar küldetésünkre az idegenben? Miért is ne lehetnénk „az újdonság ösvényeinek kikémlelői”?
Illés próféta tüzes képénél maradva, magyar hagyományaink ápolása egyáltalán nem abban áll, hogy konzerváljuk a hamut, hanem abban, hogy új utakat keresünk és őrizzük a tüzet, vagy ahogyan a vatikáni prédikátor az osztrák zeneszerzővel (G. Mahler) megfogalmazta: „A hagyomány megőrzi a tüzet, és nem imádja a hamut!”

Adventben az Úr érkezésére várakozunk, az Úr útját egyengetjük, új utakat keresünk és építünk, ami alapos elemzést, szakismeretet, tudást, tervezést igényel; verejtékes munkával, komoly áldozatokkal is jár, az Úr előfutára szerint: „A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös vál-tozzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét” (Lk 3, 4-6).

 

Miközben most újra megköszönöm a külföldi magyar Testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.
Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és a többi Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Budapest, 2016. november 27., advent első vasárnapján.

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök 

 

* * * * *

 

k_cserhati_k2016

Sziklára építsünk

 

püspöki körlevél a külföldön élő magyarokhoz

2015. november 27. péntek 22:13

 

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) külföldi magyar lelkipásztori szolgálatért felelős püspökének 10. körlevele a külföldön élő magyar, illetve magyarul beszélő hívekhez és lelkipásztorokhoz, 2015. karácsonyán.


Főtisztelendő Paptestvérek! Kedves Magyar Testvéreim!


Az elmúlt évek során azzal a céllal kerestem fel a külföldi magyar egyházközségeket, hogy Mindszenty József bíboros emigrációban végzett lelkipásztori látogatásainak szellemében „keressem az egész földgolyón szétszóródott magyarokat”, hirdessem nekik a krisztusi szeretet evangéliumát, erősítsem híveink Isten, egyház és haza iránti hűségét és szeretetét, elősegítsem a népek közti testvériséget és a magyar egységet, keresztény hitünk és magyar kultúránk megőrzését, őseink szent örökségének ápolását és továbbadását az idegenben. 

Lelkipásztori látogatásaim során tapasztalatokat szerezhettem világszerte: Ausztráliában, Európában, Amerikában és Kanadában, mindenütt, ahol csak magyar közösségek léteznek. Mindenekelőtt meggyőződhettem nagyon sok külföldön élő honfitársunk töretlen hazaszeretetéről, egyház iránti hűségéről, anyagi áldozatokban és verejtékes munkában is megmutatkozó önzetlen és hősies helytállásáról. So kfelé találkoztam lelkes, buzgó papokkal, jól és szervezetten működő magyar csoportokkal és egyházközségekkel, de találkoztam kiöregedett, haldokló közösségekkel és olyan elnéptelenedett magyar templomokkal is, amelyek környékén a magyar hívek szétszéledtek, vagy már teljesen kihaltak, és legfeljebb a sírfeliratok hirdetik, hogy itt valamikor még magyarok is éltek.

Sok siránkozás és panasz is eljutott hozzám. Nem egyszer előfordult, hogy a hívek kifejezték szomorúságukat papjaik hiányosságai miatt, akik nem éppen a Jó Pásztor szeretetével „legeltetik a nyájat” (vö. Ágoston, „A pásztorok” című beszéde), vagy maguk a lelkipásztorok sírták el sérelmeiket. Fájdalommal értesültem a helyenként pusztító egyházkö zségi feszültségekről is, mert hát ilyenek is vannak. Másutt arról panaszkodtak, hogy a magyarok nem tartanak össze, pártoskodnak, a magyar közösség kiöregszik és elnéptelenedik, a fiatalok nem járnak templomba, nem vesznek részt a magyar közösség életében, sokan közülük már magyarul sem beszélnek, beolvadnak új környezetük társadalmába, nem vállalják a magyar ünnepek és találkozók megszervezését, a közösség fenntartását. Többen azért siránkoztak, mert veszélyeztetve látják egyházközségük jövőjét és annak egész létét; attól félnek, hogy a magyar egyesületek és iskolák megszűnnek, a templomaink bezárnak, mert nincs, aki fenntartsa és látogassa azokat, és a jó pásztorok is hiányoznak, akik megvédenék őket. A panaszok felsorolását még hosszan lehetne folytatni, de már ennyiből is sejthető, hogy a siránkozások főleg magyar közösségeink és keresztény identitásunk elvesztésének aggasztó félelméből származnak.

A magyar identitás elvesztésének Nyugaton sok oka lehet: a kiöregedés, a beolvadás, az anyanyelv elvesztése, a fiatal generáció mobilitása és szétszéledése, a mindennapi munka és elfoglaltság, a hanyagság, az érdektelenség, az idegen környezet anyanyelvünkre és kultúránkra gyakorolt állandó, kedvezőtlen, fojtogató és romboló hatása, az idegen társadalom létmeghatározó szerepe, hiszen benne élünk, növekedünk, tanulunk, dolgozunk, keressük jogos megélhetésünket és előmenetelünket. A magyar identitás megőrzése külföldön egy nagyon összetett kérdés, megvalósítása hosszútávon szinte reménytelen, és ennek megfelelően, a keresztény magyar identitás tartós megőrzésére sem született biztos és sikeres stratégia. Ezért mindig izgalmas és kedélyeket borzolgató felvetés marad annak fontolgatása, hogy vajon az idegen ben egyáltalán képesek és készek vagyunk-e megfelelni és eleget tenni annak a kihívásnak, hogy az utánunk jövő generációnak is eredményesen átadjuk őseink szent értékeit: elsősorban édes anyanyelvünket, magyar kultúránkat és keresztény hitünket? A sok eredménytelen próbálkozás láttán, sokan feladják a küzdelmet és belenyugszanak a megváltoztathatatlannak tűnő és könyörtelen nemzeti vesztességbe és beolvadnak környezetükbe. Mások lankadatlan hazaszeretettel, töretlen buzgósággal és odaadással igyekeznek utódaiknak is továbbadni a magukkal hozott szellemi örökséget és aggódva kérdezgetik: Vajon megtettük-e a tőlünk telhetőt? A hitnek élő, egyházzal törődő, jövőnket féltő lelkek még ennél is tovább mennek: Mit tettünk a fiatalokért, hogy megőrizhessék Szent István király szellemi örökségét: keresztény hitünket és magyar kultúránkat? Törődtünk-e nevelésükkel, a fiatalok evangelizálá sával, közösségi életével? Meghallgattuk-e őket? Meghívtuk-e, bevontuk-e őket kulturális és vallási közösségeinkbe? Megbíztuk-e őket felelős és önálló feladatokkal? Lehetőséget adtunk-e nekik az önszerveződésre, mint ahogyan azt annak idején a hitéhez és magyarságához ragaszkodó idősebb generáció meg-kapta, amikor kívánságainak megfelelően szervezte kulturális egyesületeit, magyar iskoláit és egyházközségeit az idegenben? Vajon megfelelő helyet biztosítottunk-e nekik magyar közösségeink vezetésében és összejöveteleinken, vagy inkább megpróbáltuk rájuk erőltetni saját elképzeléseinket és céljainkat, netalán saját sorsunk sérelmeit, tapasztalatait, miközben zárt körökbe tömörültünk és együtt nosztalgiáztunk, amíg beleöregedtünk, gyermekeink pedig új hazára leltek az életüket meghatározó, nekik otthont adó és jövőt biztosító környezetben?

Ezek a marcangoló kérdések sokfelé már teljesen elkéstek, de helyenként talán mégis hasznosak lesznek, ha arra indítanak, hogy többet törődjünk az új generációval, fordítsunk fokozott figyelmet gyermekeink, fiataljaink vallási és kulturális nevelésére, keresztény hagyományaink és nemzeti kincseink továbbadására, megbecsülésére és ápolására. Hasznosak lehetnek, ha arra indítanak, hogy játszadozzunk többet gyermekeinkkel (Ferenc pápa) és beszélgessünk a fiatalokkal! Hasznosak lehetnek, ha arra indítanak, hogy megkérdezzük őket: mit akarnak, mi zavarja őket a felnőttek magatartásában, viselkedésében, szokásaiban, a magyar közösségekben és templomokban? Hasznosak lehetnek, ha gyakran elbeszélgetünk velük és megkérdezzük: mire vágyakoznak, hogyan képzelik el jövőjüket, nemzeti identitásukat, ősi gyökereik ápolását, származásuk felvállalását, elődeik, apáik, anyáik emlékének, nyelvének, ku ltúrájának, hitének és vallásának tiszteletét, őrzését, megbecsülését?

A külföldi magyar fiatalok között is találkozunk olyanokkal, akiket a könnyebben elérhető sikerek és az anyagi előnyök reményében, sokkal jobban érdekel a mielőbbi és teljes asszimiláció, mint az elődök emléke, nyelve, hagyománya és kulturális öröksége. De lesznek olyanok is, akik érdeklődni fognak saját származásuk felől és szívesen elbeszélgetnek őseik szülőföldjéről, történelméről; nemzeti kultúránk, édes anyanyelvünk, népi szokásaink, énekeink és táncaink mellett felvállalják és elsajátítják a hit szent kincseit is, amelyek mindig és mindenütt biztos eligazítást adnak, művelt és jellemes egyéniségeket, hősöket és szenteket nevelnek, mert Krisztus világosságából táplálkoznak. A hit kulturált viselkedésre tanít, jellemet formál, és ezt még a sokfelé tapasztalható dekadens társadalmakban is elismerik, értékelik és megbecsülik.

A hazai forrásokból felfrissülő, nemzeti és kulturális identitásunk őrzésére és ápolására irányuló, világszerte tapasztalható, mai lázas és dicséretes igyekezet közben sem feledkezhetünk meg „azokról az értékekről, amelyek lényegesek az élethez” és minden „társadalmi projekt”, közösség alapját képezik. Gondolok itt elsősorban Istenre és keresztény gyökereinkre, arra a szent örökségre, amely valóban örök, és amelyek nélkül terméketlenné válik, kiürül, „elsivatagosodik” nemcsak a keresztény világ – ahogyan ezt Ferenc pápa megfogalmazta -, hanem a család, a munkahely, a templom, az egyházközség is, amelynek jövőjét annyira féltjük az idegenben. Sokfelé csak akkor ébredünk rá a hit életbevágó fontosságára, amikor templomainkat és „misszióinkat” veszély f enyegeti; amikor azok már elnéptelenedtek és azokat érdeklődés hiányában bezárják, és pap sem akad, aki minket emberségre nevelne, az Ég felé vezetne, a Nagy Útra felkészítene, a sír szélén meg imát rebegne értünk. Sokan és sokszor megfogalmazták már: a „Lélek (…) tesz csuda dolgokat” (Berzsenyi Dániel, A magyarokhoz II). 

Hit nélkül az élet értelmetlen, sivár és üres, valóban „spirituális sivatag”, amely csak akkor virágzik és válik teljessé, ha újra felfedezzük a hit életbevágó fontosságát és örömét, és teszünk is érte valamit: keressük keresztény hitünk továbbadásának, kisugárzásának és megszerettetésének lehetőségét és módját. Ezért külföldön sem mondhatunk le a hit ápolásáról, továbbadásáról; az idegenben is szükségünk van a hit tanítására és az olyan hívő emberekre, „akik saját életükkel mutatják me g az Ígéret földje felé vezető utat, és így ébren tartják a reményt” (EG 86). „A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk felnőttekre tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk a fiatalokat, értsük meg gondjaikat, igényeiket és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek” (EG 105). Elengedhetetlenül szükséges, hogy minden külföldi magyar egyházi közösségben legyen vallásos nevelés és legyenek fiatalokból álló mozgalmak és csoportosulások, amelyekben a hit továbbadásával is törődnek: ministránsok, lektorok, énekesek, gitárosok, hittanosok, hétvégi magyar iskolások és cserkészek, természetesen, a helyi körülményeknek és kihívásoknak megfelelően. „Bár nem könnyű megszólítani a fiatalokat – írja Ferenc pápa, két területen előrelépés történt: az egyik annak a tudata, hogy az egész közössé g evangelizálja és neveli őket; a másik annak a sürgőssége, hogy önállóbb szerepük legyen. El kell ismerni, hogy a közösségi kapcsolatok és az elkötelezettség aktuális válsága közepette sok az olyan fiatal, aki felajánlja szolidáris segítségét a világ bajaiban, és részt vesz a mozgalmiság és az önkéntesség különböző formáiban. Egyesek részt vesznek az Egyház életében, szolgálattevő csoportokat és különböző missziós kezdeményezéseket hívnak létre…” (EG 106), csak éppen meg kell szólítani és támogatni kell őket.

Advent a remény, a várakozás, a pirkadat ideje, amikor örömmel várjuk a napfel-keltét: Üdvözítő Istenünk eljövetelét és életünk beteljesedését. Várjuk az Úr érkezését és készítjük az útját, egymást bátorítva, közösen, kéz a kézben, hogy aztán Legyőzhetetlen Napunk fényében újra meglássuk az igazi fényt, emberibb emberek legyünk, szent nemzet, amely bárhol is él, megtalálja otthonát és mindig hazatalál.

Újra megköszönve a külföldi magyar Testvérek minden anyagi, szellemi és erkölcsi támogatását közös krisztusi küldetésünk szolgálatában, kívánok Mindenkinek jó felkészülést az Úr érkezésére, áldott, szent karácsonyi ünnepeket és boldog új évet.

Mindezek után pedig, Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Szent István király és az összes Magyar Szentek közbenjárására, áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Budapest, 2015. november 29., advent első vasárnapján.

 

Dr. Cserháti Ferenc c. centuriai püspök,
kü lföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott
esztergom-budapesti segédpüspök